Nyers brutalitás helyett megfelel az anyázás is - Jámbor állat az ember

– Ez lenne hát az az alapos összefoglalás?

– Bizonyos fokig igen. Azt gondolom, ötvenvalahány tudományos mű után ez az utolsó etológiai munkám. Mostantól a szépírás marad a hobbim, ebből a műfajból is már tizenegy kötetem jelent meg.

– Észrevette, hogy az elmúlt évek során változtak a témáink? Miközben én igyekeztem az etológust, tehát az állatok viselkedésével foglalkozó tudóst kérdezni, egyre gyakrabban a humánetológus, vagyis az emberrel foglalkozó Csányi Vilmos válaszolt. És műveiben is mind többször szerepelnek kétlábúak a négylábú hősök mellett. Mostanra már fordított lett az arány: főszereplő az ember, s csak a példázat kedvéért nyúl vissza az állatőshöz.

– Meglehet, én is beleestem abba a hibába – amibe egyébként néhány nagy elődöm is –, hogy azt hiszem, aki ért az állatokhoz, az ért az emberekhez is. És lássuk be, azért ebben van valami: az ember ugyan szeretne megfeledkezni arról, hogy millió évek óta ő is az állatvilág tagja, viselkedésünk közös biológiai alapjai szinte változás nélkül megmaradtak.

– Hát akkor nézzük, milyen is ez a kétlábú! Egy olyan tulajdonságunkkal hozakodnék elő, ami sokkolóan napi: az emberi agresszióval. A híreket, híradásokat elöntő rettenet mennyire állati és mennyire emberi?

– Az agresszió alapvető etológiai fogalom. Két fajtáját különböztetjük meg: a biológiai és a kulturális agressziót. Az előbbi az állatvilágra és az emberi társadalmakra is jellemző, az utóbbi csak az emberek között létezik.

– Ha szabad kérnem, tegyünk rendet az alábbi hiedelmek és valós megfigyelések között. Például azt mondjuk, szelíd, mint a bárány, máskor meg, hogy az az ember egy vadállat. Hogy van ez?

– Úgy, hogy az állatvilágból hozott laikus példák általában sántítanak. Például a bárányok egyáltalán nem szelídek: ha az egyik valamiért megsérül, a csoporton addig a rangban alatta állók azonnal megtámadják, lökdösik, üldözik. A vadállati vadságot pedig összetévesztik a táplálkozással. Ugyan valóban véres jelenetek játszódnak le ilyenkor, de e mögött nincs semmi agresszió: a húsevő éhes, viszont az ebédre megkívánt állat ennek nem nagyon örül…

– Segítsen: mit nevezhetünk hát agressziónak?

– Tudományosan: ha azonos fajú egyedek erőszakkal igyekeznek egymást valamilyen erőforrás közeléből eltávolítani, vagy annak megszerzésében a másikat megakadályozni, akkor agresszióról beszélünk.

– Lehet azt mondani, hogy minden élőlényben van agresszió?

– Lehet. Az agressziónak, az általános elítéléssel szemben, jelentős funkciója van. Agresszió nélkül az állatok kipusztulnának, mert sokkal többen vannak, mint amennyi erőforrás – például táplálék – rendelkezésükre áll. Ha ezeket a szűkülő erőforrásokat egyformán osztanák el, rövidesen az egész faj kipusztulna. Ehelyett az erőforrás kizárólag az alfahímé és az alfanőstényé, a többiek csak akkor kapnak, ha felesleg van. Szélsőséges esetben egyedül az alfák esznek, ilyenkor lehet, hogy a gyengébbek elpusztulnak. De az alfák teljes erőnlétben láthatnak hozzá a szaporodáshoz, s rövidesen a falka létszáma helyreáll. Az emberi közösségekben – szélsőséges, például éhínséges eseteket leszámítva – ilyesmi nem fordul elő, ugyanis a közösség jóval hatékonyabb, mint az egyén, és képes megtermelni a javakat.

– Jó, hát akkor az evés miatt kevéssé agresszív az ember, bár gondolom, ez sem igaz a Föld minden tájára. Arról nem is beszélve, hogy a fogyó édesvíz miatt már háborúkat is vizionálnak. Mi másért lehetünk még agresszívek?

– Egy sor erőszaktípust ismerünk mind az állati, mind az emberi világban. Ilyen például a territoriális, a tulajdonnal, a birtoklással, a rangsorral kapcsolatos agresszió. Aztán létezik a frusztrációs agresszió (amikor valakit akadályoznak valamilyen cél elérésében, vagy fájdalmat okoznak neki, elvesznek tőle valamit), a szülői, nevelői agresszió, a normatív vagy morális agresszió (ez csak emberre jellemző: a csoport tagjai minden csoporton kívülivel szemben állnak), és így tovább.

– Gondoljunk itt például a Fradi–MTK meccs résztvevőire?

– Például. Míg a csoportunkhoz tartozókkal engedékenyebbek vagyunk, az idegenekkel szemben nem. A kialakuló konfliktusok egy része ugyan némi kiabálással, fenyegetéssel megoldódik, de a csoportok konfliktusa véres harccá is fejlődhet. Nem véletlenül nevezik az embert és a csimpánzokat démonikus fajoknak: csak mi ketten vagyunk képesek ellenségeinket nemcsak megölni, hanem a legváltozatosabb módon kínozni is. A többiek megelégednek az ellenfél elzavarásával, a csimpánz és az ember azonban nagy élvezettel üldözi, felkutatja, megkínozza és megöli az idegen csoporthoz tartozó fajtársait.

– Ha jól gyanítom, akkor ezek volnának a biológiai agresszió példái. Ami ellen ezek szerint semmit nem tehetünk?

– A genetika ad egy alapot, amivel nem biztos, hogy élnünk is kell.

– De említett egy másik, csakis az emberben lévő agressziót, a kulturálist. Ezek szerint, ha ki is irtjuk a biológiai terroristát magunkból, attól még nyugodtan elérkezhetünk egy magasabb erőszakszintre?

– Igen, a kulturális agresszió világába, amely a társadalom által szervezett ideologikus konstrukció, s amit a tanulás és a kultúra nagymértékben befolyásolhat. Az etnográfusok a mai társadalmak közül a dél-amerikai yanomamikat tartják a legagresszívebbeknek. Ugyanis a yanomami anyák és apák arra nevelik a gyerekeiket, hogy mindenfajta sérelmet azonnal toroljanak meg, gyakran összehívják a kicsiket, és hangos biztatással verekedésre késztetik őket. Ha valamelyik sírva fakad, akkor kinevetik, megszégyenítik. Nem csoda, hogy a yanomami harcos vad, kegyetlen és agresszív. Velük ellentétben a dél-afrikai busmanok igen szelídek, udvariasak. A szülők a verekedő gyerekeket szétválasztják, megfeddik, békülésre biztatják, így az együttműködő, engedékeny viselkedés válik számukra értékké.

– Akkor mi vélhetően yanomamik vagyunk… Hiszen nap mint nap anyázást, autóból kiugráló, ordítozó embereket, állandó és egyre gyakoribb konfliktust látunk mindenfelé.

– Erre a humánetológus válasza: az anyázás éppen annak a bizonyítéka, hogy lemondunk a közvetlen, nyers, fizikai agresszióról, és a szelídebb, ritualizált formákhoz nyúlunk. Ráadásul ezek a cselekmények is csak ritkán történnek valakinek a testi épsége vagy javai ellen, rendszerint valamilyen csoportkonfliktus jellemzői. Mert ugyan az ember igen jámbor tagja az állatvilágnak, de megtartotta magas agresszivitási szintjét a csoportok közötti konfliktusokban.

– Jámbor tagja az állatvilágnak? Ezt mondja a párizsi merénylet után, akkor, amikor az Iszlám Állam nevű terrorbanda szinte naponta fejezi le szerencsétlen áldozatait?

– Igen. A valóságban az emberi agresszió az állatvilághoz képest rendkívül ritka jelenség. Ha belegondolunk, hogy saját életünkben hányszor láttunk komoly verekedést, netán gyilkosságot vagy akár csak egy pofon elcsattanását is, valószínűleg nagyon kis számot mondanánk. De például ha egy autóbuszba 150 egymást nem ismerő felnőtt csimpánzt raknánk, a végállomásra valószínűleg már egyik sem érkezne meg élve. Ilyen mértékű zsúfoltságot nem képesek elviselni, miközben az ember, ugyan szentségelve, de egész jól kibírja.

– Akkor mégis miért hisszük, hogy az ember a legagresszívabb vadállat?

– Nem fog örülni: leginkább az újságírók, a tévé- és rádióriporterek miatt… A tömegmédiumok tele vannak harcoló katonákkal, terroristákkal, tömegverekedések jeleneteivel, rablókról, gyilkosokról szóló beszámolókkal, amelyek azt az érzetet keltik, hogy állandó veszélyben vagyunk, bármelyik pillanatban áldozatok lehetünk.

– És nem?

– Határozottan nem! Az agresszió, legyen az terrorcselekmény, bármilyen véres, brutális jelenet, a médiának köszönhetően emelkedik globális szintre.

– Akkor mit tegyenek az újságírók?

– Ebben a mai, hírérzékeny világban nincs jó válaszom. A régi görögök, tudom, mit tettek: a gazemberek nevét mindenhonnan kitörölték, többé nem ejtették ki, a társadalom elfelejtette őket. Manapság egy hosszan közvetített autós üldözés, iskola elleni támadás elkövetője sokak számára hős lesz, példakép.

– Azt mondják, hogy a második világháború óta még nem telt el egyetlen nap sem, hogy a Földön valahol ne lett volna valamilyen háború...

– Manapság már nem anyagi szükséglet, nem belső kényszer vagy a territorialitás a legfontosabb oka a háború kitörésének, hanem az ideák. Megjelentek különféle olyan szerveződések, amelyek kifejlesztve saját kultúrájukat, háborút viselnek más csoportok, akár államok ellen. Ilyenek a különböző drog- és maffiaháborúk, a felszabadító mozgalmak, az al-Kaida vagy legújabban az ISIS tevékenysége. Sokáig élt a hiedelem, hogy a háború csupán csak államok konfliktusa, és ha ezek megegyeznek, megoldhatóak lesznek a problémák. Ma úgy tűnik, velünk marad a háború a politikai, vallási és más érdekcsoportok végső eszközeként.

– Ez nem túl vigasztaló perspektíva...

– Azért reménykedhetünk, ha egyszer létrejön egy egységes globális társadalom, s kialakul a globális jog és erkölcs, a háborúk is megszűnhetnek.

– Na, nem szeretnék akkor a yanomamók helyében lenni…