Történetek - Kéne egy világszám!

– Húszévesen azt hisszük, miénk a világ. Cirkusz volt, van és lesz. Tudomásul kell venni azonban, hogy egy atléta sem képes olyan gyorsan futni idősen, mint korábban. Egy akrobata sem mehet a trapézra hatvanévesen – mondja az előadás előtt Eötvös Tibor, a Magyar Artistaművészek Szakszervezetének elnöke. – Kiváló, többszörösen kitüntetett művészeink vannak, de az idő felettük sem múlt el nyomtalanul. Megalázóan keveset, havi 50–70 ezer forintot kapnak havonta a nyugdíjasaink, száznál is többen. Korábban az artisták szakmai nyugdíjba vonulhattak 25 év után, mint a táncosok vagy a kohászok, de ez a lehetőség megszűnt. Dolgozunk azért, hogy újra bevezessék.

Eötvös Tibor „szintén zenész”, híres dinasztiából származik. Testvéreivel együtt többször fellépett édesapjával, a világhírű zenebohóccal, Eötvös Gáborral, aki mindig megmutatta a publikumnak, hogy „van másik”.

– Elmúlt már az idő, amikor a rúddobó produkcióban dobáltuk a feleségeinket – emlékszik vissza a 67 éves elnök, aki hatévesen lépett először porondra. Később maga is elszenvedett produkció közben több sérülést. Sőt, volt olyan kollégája, aki előadáson zuhant le a trapézról. Régen természetes volt a szakmai nyugdíj. Meséli, az oroszoknál például akadt olyan cirkuszművész, aki 26 évesen lett nyugdíjas, mert addigra összejött a 20 éves szolgálati ideje.

A régi cirkuszdinasztiákat a sokoldalúság jellemezte: aki ifjan a levegő ördögeként vált híressé, az később állatszámban lépett fel, majd a jegypénztárba is beült. Az Eötvös családban akad olyan dédmama, aki 99 évesen is utazik a cirkusszal. A korosodók azonban egyre kiszolgáltatottabbak: nézőtéri felügyelőnek is szívesebben alkalmaznak ma fiatal lányt, mint mondjuk kiérdemesült műlovarnőt.

– Mi, artisták látszólag nagy lábon éltünk, de ez csak a látszat volt. A Volga nem húzta el a lakókocsit, nyugati autóra volt szükségünk, amit csak igen drágán tudtunk fenntartani, ezért kellett a pénz. Kiküldetéssel vendégszerepeltünk külföldön, azaz magasabb napidíjat kaptunk, de igen alacsony fizetés mellett. Most viszont emiatt siralmas a nyugdíjunk – ezt Eötvös György magyarázza, aki 22 éve minden karácsony előtt alkalmi társulatával, tevékkel és bivalyokkal járja a városokat. Meséli, a szülei vízilóidomárok voltak, ő gyerekkorában úgy összebarátkozott az egyik kis állattal, hogy sétálni vitte a Városligetbe.

A fiú úgy csavarta be a villanykörtét, hogy nem hokedlira állt, hanem a víziló hátára.

– Nem ezt érdemlik azok a csodálatos artisták, akiknek a magyar cirkuszművészek 1960–70-es évekbeli fénykorát köszönhetjük, s akiknek az egész világ tapsolt. Mi, az utódaik pedig aggódunk, hogy hasonló sors vár ránk – ez Picard Andrea véleménye.

A családfakutatásból tudja, hogy francia eredetű apai ősei már az 1600-as években a királyok lovait idomították, az 1880-as években pedig saját cirkuszukkal járták Európát.

Andrea légtornász édesanyja pedig Richter lány, egy másik legendás cirkuszdinasztia sarja. Egykerekű biciklis számot mutatott be, majd átnyergelt az állatszámokra. Andrea ma is állatokat tanít, holland törpekecskékkel, indiai futókacsákkal és kismajmokkal mutatja be produkcióját az Exit cirkuszban. – Ezzel a számmal idős korig turnézhatok, egészen addig, míg magam is nem totyogok majd, mint a futókacsáim…

A szerencsésebbek úgy kerülték el az öregedés gondjait, hogy cirkuszigazgatók lettek. Richter József évekig igazgatta a Fővárosi Nagycirkuszt, épp a napokban váltották le.

Korábban csoportos lovasakrobata-produkcióval járta be a világot, és Roger Moore egyik filmjében is „cirkuszolt” három elefánttal. Nem tagadja: több műtét figyelmeztette arra, hogy ő sem dacolhat büntetlenül a korral. A családi utazócirkuszukat a fiai viszik tovább, sőt unoka is született az ősi Richter dinasztiába, amely már 1821-ben felállította sátrát a berlini Brandenburgi kapunál.

„A reflektorok égnek, kéne egy világszám” – szól a műsor dala.

Balance, avagy az egyensúly művészete – ez a jótékonysági előadás címe, amelynek bevételét az idős artistáknak ajánlották fel. Talán megbocsátható, hogy ezúttal más szemszögből nézem a produkciókat.

Csupa kicsattanóan fiatal artista vonul a porondra, egyetlen idős, csetlő-botló bohóc vagy őszülő halántékú idomár sem akad köztük.

A karcsú amerikai légtornászok semmissé teszik a gravitáció törvényeit, szinte súlytalanul repülnek és triplaszaltóznak.

A ruganyos izmú ukrán fiúk gumiasztalról ostromolják a kosárlabdapalánkot, az ízületeiknek láthatóan meg sem kottyan az akrobatamutatvány.

A 18 és 19 éves magyar lányok, Herbszt Lili és Juhász Bernadett – ők a Duo Claire – most végezték el az Artistaképzőt; nagy álmuk teljesül azzal, hogy hálós gyakorlatukkal a Nagycirkuszban debütálhatnak. A kolumbiai Gerling csoport emberpiramist épít odafenn a „fellegekben”, rudakkal egyensúlyozva a drótkötélen. Halálkerék– így hívják az egyik, hatalmas eszközt, amelyben a fiúk magabiztosan mozognak, miközben az újra és újra a szédítő magasba forgatja őket.

Kicsit olyan ez, mint a mókuskerék – nehéz belőle kiszállni.

– Az akrobatika sokáig fitten tartja a testet, 40-50 éves korra aztán kiderül, mennyire igénybe vesz ez a pálya – magyarázza Graeser Józsefné,  aki férjével együtt dolgozotthosszú évtizedekig. Sokáig hintagyakorlattal bűvölte el a publikumot, és ma is fiatal lányokat megszégyenítően karcsú. Néhány éve fájó szívvel visszavonult, és igyekezett helytállni a civil világban, bár egy artista nemigen ért máshoz. Nem hagyott volna ki egyetlen cirkuszi előadást sem – ez az élete.

Egy idősödő művésztársa ezt így fogalmazta meg: – Összeszorult a szívem, hogy csak közönségként nézhetem az előadást, de tudtam, hogy jobb így. Kiöregedtem, már nem vagyok a manézsba való. Nem akartam megvárni, hogy az első sorban ülők közt valakinek szánalmat lássak a szemében...