Cigánykirály palotája

„Mint távoli ideál, mindig egy magyar nemzeti stílus megalkotása lebegett előttem” – így írt szándékáról a világlátott férfiúnak számító Lechner. Azt szerette volna, ha Budapest a maga nyelvén szólal meg, így marad európai.

A kortársak egy része azonban, megszemlélvén a szecessziós épületet, a fejét csóválta, mondván, az építész fantáziája csapongó, már-már kicsapongó. Maga Ferenc József is idegenkedve méregette az Üllői úti palotát, amelynek zárókövét ő helyezte el 1896 októberében.

E „zárókő-ceremóniára” azért volt szükség, mert az impozáns beruházás nem készült el idejében, a villanyszerelésben és a díszítőfestésben is akadt még munka, holott az ezredév ünneplése a vége felé járt.

Sokan a „cigánykirály palotájának” csúfolták az építményt, nem tetszett nekik az új „indus stílus”. Azt azonban el kellett ismerni, hogy egy új, sajátosan magyar építészeti nyelv született. Lechner műve igen korszerűnek számított, az építőket „a technika szédületes fejlődése” inspirálta is – tudjuk meg Jékely Zsombortól, az Iparművészeti Múzeum (IMM) főigazgató-helyettesétől.

Lechner Ödönt, akit a magyar szecesszió szülőatyjának neveznek, vérbeli társasági emberként jegyezték. Sokat időzött a Japán kávéház művészasztalánál, a fiatal építészek példaképét látták benne. Édesapjának téglagyára volt, így hamar megtanult bánni az agyaggal, és tisztelte a „cserepesipar ősi hagyományait”.

Barátjának tudta Zsolnay Vilmost, az ő családja pécsi porcelángyárában készültek a palota szemet gyönyörködtető majolika díszei. „A fazekas, a hímző, az ács, az ötvös és a többi magyar mesterember munkáiban mindig ott látjuk e magyar formanyelvet” – hívta fel a figyelmet Lechner, s az ő tervei ezen a nyelven beszéltek.

Az IMM persze több annál, mint amit a tárlatok látogatói szemügyre vehetnek. A felhalmozott értékeknek csak egy részét teszik közszemlére. A keleti szőnyegeket textilbe csavarva a raktárakban őrzik, a kerámiák sokszor a hosszú folyosókon felállított szekrényekben sorakoznak.

A háttérben restaurátorok, művészettörténészek, muzeológusok szorgoskodnak a tárgyakon. A ma is népszerű Habán-kerámiák kutatására és helyreállítására például ötéves program indult, amelyben több intézmény vesz részt. A legmodernebb geokémiai kormeghatározó módszereket is bevetik azért, hogy meg tudják mondani, mikor született egy-egy értékes kerámia – avat be munkájukba Csontos Katalin főrestaurátor.

Itt szigorú szabály, hogy mindent a szemnek – a műtárgyakhoz csak szakavatott kéz nyúlhat.

– Mai napig nagy büszkeségünk az a szecessziós gyűjtemény, amely jó száz éve gyűlt össze üvegekből, kerámiákból, bútorokból. Mintegy nyolcszáz keleti szőnyegünk révén ugyancsak világhírűvé váltunk, nemrégiben Isztambulban mutattunk be néhány különleges darabot – mondja a főigazgató-helyettes.

– Emellett múzeumunk máig hivatásának tekinti az ízlésformálást. Így lehetőséget biztosítunk arra, hogy bemutatkozzanak a kortárs magyar és külföldi tervezők, designerek. Nehezíti a dolgot, hogy évek óta várunk az egyre sürgető rekonstrukcióra...

Az épület ugyanis méltatlanul leromlott, és ez már a műtárgyakat is veszélyezteti. A hámló vakolat, a penészedő zugok, a tönkremenő Zsolnay-díszek láttán joggal aggódnak a szakemberek. Már évekkel ezelőtt kiírtak egy tervpályázatot, majd 2013-ban el is készültek a rekonstrukció tervei. A halaszthatatlan, 25 milliárd forintosra becsült felújítás azonban, amelynek révén új terekkel is bővülne az Iparművészeti, máig csak szándék maradt. Egyesek szerint már megszületett a kormánydöntés a rekonstrukcióról, de lapzártáig azt hivatalosan nem jelentették be. Addig pedig napról napra csak pusztul a híres Lechner- palota.

GYÓGYÍTHATÓ AZ ÍZLÉSFICAM
Az Országos Iparművészeti Múzeum és Iskola intézményét Európában harmadikként, a londoni és a bécsi után hozták létre még 1872-ben. Attól tartottak, hogy a silány gyári tömegáru elözönli a piacot, és emiatt eltűnhetnek a míves tárgyak. „A kettős intézet célja, hogy az ipari, főleg azonban a díszítő ipari alkotásokat művészi színvonalra emelje” – így fogalmazták meg az alapítás célját. A lelkes nekibuzdulást mutatja, hogy számos arisztokrata ajándékozta féltve őrzött gyűjteményét a múzeumnak, hogy óvja a „nemesült ízlést”. Milyen porcelánnal terítettek a cárok asztalánál, milyen kannában forrt a kávé 1777-ben? Milyen cipellőben tipegtek a német hölgyek a XVIII. században, és hogy festett az urak zsebórája? Honnan tudnánk meg mindezt, ha nem volna az Iparművészeti régi kollekciója? Az úri hölgyek adományai közt itáliai és brüsszeli csipkéket is megcsodálhatunk. A Pannónia Szálloda tulajdonosa pedig középkori zárakat, kulcsokat, valamint díszes evőeszközöket ajándékozott. Felfedezhetjük a kiállításon azt a porcelán dísztálat is, amelyen a herendi gyárban kitört tűzvészt örökítették meg. Külföldről sem tértek haza üres kézzel. Az országgyűlés 1872-ben 50 ezer forintot szavazott meg arra, hogy a bécsi világkiállításon tárgyakat vásároljanak – ez az összeg akkor 138 kg arany árának felelt meg.

MŰGYŰJTŐ IGAZGATÓK
Kész múzeum! – így kiálthattak fel azok, akik a jogász végzettségű Ráth György, az Iparművészeti Múzeum első igazgatójának (1828– 1905) Városligeti fasori villájába beléptek. A régiséggyűjtő ízlését dicsérték a pompás műkincsekkel teli szobák, amelyeket ő valóban lakott is. E szobabelsők érzékeltették, hogyan is élt egy módos pesti nagypolgár a millennium idején. Ráth György halála után az értékes hagyatékot a múzeumnak adományozták. A villa ma nem látogatható, átmenetileg zárva tart, bár hasznosításáról több ötlet röppent fel. Már a XX. század elejére európai rangú gyűjteménnyel büszkélkedhetett az IMM, s ez jórészt a második igazgatónak, Radisics Jenőnek köszönhető. Mint méltatója írta: „Ez az intézet kis magból terebélyes fává fejlődött keze alatt, a szűk Andrássy úti helyiségből a mai díszes palotába költözött.”