Ha elmúlt az ifjúság

Többek között arról, hogy lehet-e még célja, értelme az életnek akkor is, amikor a test, a lélek már elfáradt. Két híres alkotóművész, két régi barát tölti napjait egy elegáns svájci szanatórium steril luxusában. Az egyik, a világhírű karmester (Michael Caine) kiégett, keserű ember, a másik (Harvey Keitel) még terveket sző, új filmet tervez, de nem tud előbbre jutni a munkában. Körülöttük a szanatórium furcsa, bizarr figurákkal teli világa: az elhízott, öreg sportoló, a levitáló buddhista szerzetes, a csúnyuska masszőrnő, az egymáshoz sohasem szóló házaspár.

És a gyönyörű szépségkirálynő, akinek meztelen fürdőzését az öregurak úgy élik át, mint a szépség utolsó felvillanását életükben. Fred, a karmester megtisztelő felkérést kap, egyenesen a brit királynőtől, egy rendkívüli fellépésre. Kapásból visszautasítja, hiszen nem érdekli már sem a dicsőség, sem a siker, sem a pénz. A zene még egy kicsit. (A film egyik megkapó jelenete, amikor az alpesi völgyben legelésző teheneknek vezényel.) Lassan kibontakozik, miért lett ilyen megcsömörlött – és tovább gördül a történet.

Szellemes párbeszédek, sok-sok Fellini-utalás, finom humor és giccsbe soha nem forduló érzelem, majd a végén csodálatosan szép és felemelő megoldás. A színészek fenomenálisak: Michael Caine minden pillanatban lenyűgöz, és kiváló a boldogtalan lányát alakító Rachel Weisz, a rendező barát szerepében Harvey Keitel, néhány perces jelenetében Jane Fonda.

Filozofikus művészfilm a művészetről, az életről, közben meg szórakoztat, megnevettet, megríkat. Ha egy évben legalább egy ilyen szép filmet láthatnánk…