Lelkész a múlt századból

Van nekem egy öreg barátom az Alföld közepén, Kisújszálláson. Igaz, sose találkoztunk még, csupán levélben meg telefonon tartottuk a kapcsolatot, a múltkor, amikor végre bekopogtam hozzá, mégis úgy üdvözöltük egymást, mint réges-régi barátok. Igaz, ő egy kicsit idősebb, idén lépett a kilencvenedik évébe. Szép, nagy lakása is van „Kisújon”, de két éve, hogy megözvegyült, végleg be kellett költöznie a közeli idősek otthonába. Nincs ugyanis lába. Illetve egy van, de az gyermekkora óta használhatatlan, a másikat, az egészségeset pedig nemrég kellett levágni érszűkület miatt.

Úgyhogy tolókocsiba kényszerült – de nem tétlenségre! Már a levelekből és a telefonbeszélgetésekből is kiderült, hogy nem magába zuhant, megkeseredett ember. A személyes találkozásnak köszönhetően pedig egyértelművé vált, hogy egy olyan férfiemberrel paroláztam, akinek nemcsak a kézfogása erős, de a szelleme is, emlékezőtehetsége pedig egyenesen lenyűgöző. Kilencven év nagy idő, három emberöltő – ezalatt sok minden megesik az emberrel. Hát még ha pap az illető!

Persze ő se papnak készült. Ha pedig nem jön még gyermekkorában a fél láb bénaságát okozó betegség, szinte biztos, hogy nem lesz lelkész, legfeljebb valami tisztviselő, de még valószínűbb, hogy átveszi a szülői örökséget, és gazdálkodni fog a kisújszállási ötvenholdas birtokon.

– Az igaz, hogy a nagy futballcsatákból kimaradtam, de kárpótolt a gimnázium nagy könyvtára meg a pajtások szeretete. Még arra is rávettek, hogy velük együtt tánciskolába iratkozzam – meséli nevetve a helyi nagyvendéglő egyik asztalánál, ahol a vendégei birkapaprikást, ő meg egy jó adag, ropogósra sütött cigánypecsenyét rendelt, mert „ha ősz is meg sánta is, de még minden foga megvan”. E baráti körben már legendásnak számító mondással annak idején egy benki asszony a helyi elégedetlenkedőket igyekezett leszerelni, akik egy fiatalabb papot vártak, amikor szolgálatra jelentkezett. Pedig ő se volt idős, alig harminc, csak egy kicsit korán őszült.

A Nyírséget és Bereget elválasztó Tisza mellé települt falu amúgy se nagyon szerette a változásokat. Amikor Sándor bátyánk 1955-ben megérkezett, a falu végén még kint volt a tábla: „Balra előzz, jobbra tarts!” Ami nem valamiféle politikai jelmondat volt, hanem egy belügyminiszteri figyelmeztetés, ugyanis Magyarországon sokáig, egészen 1941 nyaráig, mint az angoloknál, bal oldali közlekedés dívott. Benk kicsi falu, ahol még a harang is azt felelte a túlparti Lónya panaszkodó – „Lónyán nincs kenyér, Lónyán nincs kenyér!” – harangszavára, hogy „Benken sincs, Benken sincs”, de azért nagyon megszerették. Az ötvenhatos forradalom utáni nagy átrendeződések azonban őt is érintették, átkerült a kuruc múltjáról híres Gulácsra. Az is Tisza-parti község, s többek között arról ismert, hogy ott minden második ember nemes.

Igaz, csak hét szilvafásak, de nemesek, akiknek jogaik vannak! Akikre nem lehet csak úgy rátukmálni egy beteg papot. Néhány jóakaró ugyanis tudni vélte, hogy a leendő lelkész nemcsak sánta, hanem tüdőbajos is, a nagy, nyolcszáz ülőhelyes templomba pedig mégse választhatnak egy „göthös” papot. A bemutatkozó prédikáció azonban remekül sikerült, a rá következő éjjeli kaland pedig végképp meggyőzte a kétkedő kurucokat. Történt ugyanis, hogy az amúgy nagy, derék termetű új pap alatt összetört az őt vendégül látó presbiter ágya, aki másnap reggel bejelentette a jó hírt: az új papunk dehogyis göthös, nagyon is jó bőrben van, még az ágy is leszakadt alatta az éjjel, pedig vadonatúj!

– Gulács egy tündérsziget volt az életünkben – mondja a tiszteletes úr, aki remek hangjával, szónoklataival, no meg az angol–német–francia nyelvtudásával hamar belopta magát a gulácsiak szívébe. – Ott nőttek fel a lányaink, az emberek pedig végtelenül dolgosak, tisztességesek. Ott ma is ragyog a tisztaságtól majd’ minden porta, csak azt sajnálja az ember, hogy a 2001-es nagy árvíz annyi szép, régi házat megsemmisített. De az emlékeket nem vihette el semmiféle természeti katasztrófa! Sándor bátyánk – akit 2007-ben díszpolgárává választott a falu – órákig képes mesélni a gulácsi emlékeit. Van közte vidám és szomorú, de ahogy öregszik, egyre több a vidám. Már az ő gulácsi szolgálata idején is kezdtek kifele menni a divatból az olyan nevek, mint a Jancsi meg a Juliska, s jöttek a cifrábbak. De sok öreg képtelen volt megjegyezni, lefordította hát azokat „érthető magyarra”. Így lett például az Eleonórából Ellen Óra, a Lehelből meg Szuszog.

Egyszer különös kérést kapott. S. Györgyék akkor született gyermekük keresztapjának Kádár János nevét kellett beírnia az anyakönyvbe. Elterjedt ugyanis, hogy ha a pártfőtitkárt meghívják keresztapának, kapnak a pártközponttól ezer forintot. Telt-múlt az idő, a pénz azonban nem jött. Egyszer aztán az apa – igaz, meglehetősen kapatosan – felment a parókiára, hogy ő felmondja a komaságot, húzza ki a tiszteletes úr az anyakönyvből Kádár nevét. Ez persze már lehetetlen volt, de az élet megoldotta a helyzetet. Pár hetes korában meghalt a kicsi, így tényleg odalett a komaság. Aztán kiderült az is, az efféle komaság nem ismeretlen a faluban. K. Bertalan csizmadia ötödik gyermekének például Horthy Miklós lett a keresztapja, aki egy jó fejőstehénnel lepte meg a komáját.

Néha a temetéseken is mosolyra szalad az ember szája, mint azon a nyári napon, amikor egy idős asszonyt kísértek az utolsó útjára. A lánya, egy meglehetősen akaratos, hosszú nyelvű asszony, hogy talán bizonyítsa gyermeki szeretetét, egész úton meg a sír szélén is azt kiáltozta: „Hadd menjek utánad, anyám!” Egy darabig karjánál fogva tartotta az ura meg a rokonság, de aztán megszólalt a férje: „Engedjük, sógor!” S elengedték valóban, az meg bele hassal a sírba...

Ezek a történetek mind belekerültek abba a könyvbe, amely nemrég jelent meg Református lelkész voltam a XX. században címmel, de más írásaiból, magnóra diktált emlékeiből még több kötetre is futná a kisvarsányi, ózdi, járdánházi, berekfürdői időkből. De addig sem ül ölbe tett kézzel: előadásokat tart, tanácsokat ad, vigasztal, bátorít.

Keressék meg egyszer, nem fogják megbánni!