Pokoli sorsokat lát a végrehajtó - Szegény embert az örökség is húzza

Jó érdi utca ez. Itt a buszmegálló, a sztráda is közel, de mégis halk. A szomszéd távol él, idelát, ha nagyon akar. De miért akarna? Van dolga elég, saját.

Korábban jöttünk, mint kellene – végrehajtásra, bírósági árverésre érkeztünk ide. Kihaltnak tűnik a ház, kémény sem füstöl. Az ablak betört, de függöny van, akár élhetnek is itt. Csöngetünk, bár nem biztos, hogy van áram, s jelez is. Várunk. Kutya sem rohan elénk, majd vissza a házhoz, jelezve a gazdinak, jött valaki, ezzel elárulva őt, otthon van. Széllel dacolva bebocsátásra várunk. Az ajtó nem nyílik.

Végre az utcán jön valaki. Lassan, megállva, lehajolva, lábat masszírozva közelít. Görcsöl a vádlija, ha megy, ha áll, néha még ülve, fekve is. Járt vele orvosnál.

Dohányzik, kérdezte a doktor, s a lábára műszert rakosgatott. Igen, felelte a férfi, akarnám, de nem tudom abbahagyni. Tegye le a cigarettát, mondta az orvos, azután engedélyezett helyen együtt rágyújtva, vigasztalva folytatta: érszűkületes, de láttam ennél rosszabbat is. Nem hitegetem, ha nem lesz túl hosszú életű, a lába is megmaradhat. Köszönöm az őszinteséget, szólt erre Lengyel István hálásan. A doktor füstöt eregetve mosolygott, végül is ez a dolga. Pöfékeltek együtt, hallgattak. Minden jót, mondta az orvos, s búcsúzott.

Önnek is, felelte Lengyel, aki katonaember volt, légelhárító alezredes, keményfából faragták, nem könnyen elérzékenyülő típus.

Ide véletlenül került, vagy majdnem úgy. Lánya élt itt az élettársával, szinte boldogan. Gyerek is lett, mire a lánya rájött, azzal az emberrel együtt élni nem lehet. Gyerekestől elköltözött. Másfél évig lakott itt egyedül a férfi, gondolkodni volt ideje elég, végrendelkezett, mindent a gyerekre hagyott, és a házban felakasztotta magát. A postásnak tűnt fel hónapok múlva, a házban nincs mozgás. Rendőrök jöttek, ajtót nyitottak, kiderült, itt dráma történt.

Rezzenéstelen arccal mondja mindezt Lengyel. Fiatalabbnak tűnik, de 72 éves, sok meglepetés őt az életben nem érheti. Az unoka hároméves volt, most sincs nyolc. Időközben kiderült, az örökséggel akad gond: banki tartozás van a házon, telken is. A bank sokáig türelmes volt, de tovább nem várt, valamit látna a kölcsönből. Írtak felszólítást eleget, eljárás indult, az lezárult – most végrehajtani jönnek.

Lengyelnek a lánya szólt, apa, menjél oda, te vagy a férfi, s ő vádlit nyomogatva jött. Hat-hét milliót vett fel Szilárd, most a kamatokkal tarthatunk 15 milliónál. Ki fizetné ezt, s miből, kérdi Lengyel, de választ nem vár.

Úgy mondja, volt lélek a bankban, egyszerre mindent nem vinnének, előbb most két kocsit és az utánfutót. Együtt a hármat 450 ezerért hirdetik. Mit remél? Semmit.

A kocsik húszévesek, az egyiket fél éve beindították, akkor járt, de ki tudja, mi van vele, jobb nem lett. Tíz órakor kezdődne az árverés, van még idő. Kérjük Lengyelt, a szél elől húzódjunk a házba. Nem ajánlanám, évek óta nem járt ott senki, ki tudja, mi várna ránk. A lemezekből barkácsolt garázst meg a szent lélek tartja, szélben ne kockáztassunk. Állunk, várjuk, teljen az idő.

S nem hiába. Nem szabályos, tíz perc lenne a kezdésig, amikor licitáló jön nézni, van-e értelme pénzt ajánlani. Nyitva az ajtó, bejön. Utána egy autó áll meg a kapunál, aztán gyorsan még kettő. Nyolcan szállnak ki, egymásnak nem örülnek, de azért köszönnek. Régi ismerősök, bírósági árverésre járnak, ha tehetik. Régen lehetett ezen keresni sokat: aki közülük havonta néhány milliót nem hozott össze, azt megmosolyogták. Friss jogosítványtulajdonosként, kevés pénzzel jártam én is árverésen. Néztem az autót, izgultam, más ne jöjjön. Jött. Láttam a kikiáltási árat, ilyen kocsiért megéri. A kezdésnél emeltem volna a kezem, vinném. De a mellettem álló ember a kezem lefogta, ne kapkodj, öreg, leversz valamit. S elindult a licit, lefelé! A kocsit az ár 35 százalékáért elvitték. Egyedül voltam, ők hatan – ők nyertek. Van, hogy az ember matematikából gyenge, de rájön, nem kell erősködnie.

Házaknál még komolyabban vették, licitálót kívülről maguk mellé nem engedtek. Séta van innen, intettek, komolyan mondták, vitázni nem lehetett. Még ma is kitartanak, váltás nincs, kicsit korosodva ugyanezek az emberek eljárnak, s beérik kevesebbel is, a meghirdetett, avult, kopott műanyag kerti széknél is szólnak, ha megdobsz kétezer forinttal, nem licitálunk.

Hanem ez a mai nap más. Jönnek, néznek, szülőznek: ha a meghirdetett kocsik mellé a netre feldobják a fotókat is, biztos nem jönnek. Nincs bontó, aki ezekért az autókért pénzt adna. Elvontatni sem érdemes, a benzinköltség sem jön be, az elvesztegetett időről nem szólva. Azért várnak, hátha lesz vevő, akitől pénzt lehet kérni, ők ne verjék fel az árat. De csak egy helyi ember jön, az utánfutót nézi, de legyint is, ő ezért pénzt nem adna.

A meghirdetett idő előtt befut a végrehajtó, dr. Schadl György is a segítőjével. Fiatal, 34 éves, energikus férfi. Jogot végzett, két egyetemen tanít, önálló bírósági végrehajtói irodát is vezet Budaörsön. Érd hozzá tartozik. Változik sok a bírósági végrehajtóknál. A kamarájukból komoly vizsgálódások után kar lett, vezetője dr. Schadl. Kora ellenére nem „ejtőernyős” a szakmában. Nyolc évig végigjárta a szakmai ranglétrát: volt gyakornok, jelölt és önálló végrehajtó.

Eleinte riogatták, nehéz kenyér ez, s hallott kollégáról, akit szamurájkarddal kergettek meg. S volt, akit figyelmeztettek: ha belépsz ide, magunkra robbantom gázzal a házat – s robbantott. Volt, hogy Schadl is elbizonytalanodott pályaválasztása okán: egy perben az apának ítélték a gyereket, aki hároméves volt, s nem értette, miért viszik el az édesanyjától. Az anya ellenkezett, rendőrt kellett hívni, a gyerek sírt, sivított, harapott.

Schadl elgondolkodott: kell ez neki?! Akkor még gyakran lejárt az edzőterembe bokszolni, azon az estén bosszút állt a bokszzsákon. Kétszeresen nehéz kenyér ez, mert pokoli sorsokat lát, amiről, törvény tiltja, nem beszélhet, de azt is tudja, akad adós, aki sokkalta jobb helyzetben van, mint aki a végrehajtást kérte, de nem fizet, mert az nem stílusa. Nehéz, mert rá haragszanak mint a rossz hír hozójára, de nem volt még ember, akivel tíz perc alatt meg ne értette volna, nem rá kell haragudni. Nehéz, mert szabályt nem sérthet, de nem titkolja, van, mikor a többi kollégához hasonlatosan év végén az adós tartozását névtelenül ő maga kifizeti.

S nehéz, mert új törvény van, bírósági végrehajtó – 55 éven felül – csak jogvégzett ember lehet. Frissül a szakma, a 190 végrehajtó közül majd’ mindenki diplomás, de azért néznek rá: Gyuri, velünk mi lesz, mert teszem fel, ötvenen túl, munka mellett, még ha másoddiplomásként felvételizni sem kell, tanulni, vizsgázni, diplomamunkát írni nem lesz egyszerű. S utána még pályázni is muszáj, merthogy a kinevezés nem életre, csak hét évre szól. Életpálya lett a végrehajtásból is.

A „vevők” még nézelődnek, s mielőtt elkezdődne a licit, el is távoznak. Vége az árverésnek, mielőtt elkezdtük volna. Még jegyzőkönyvek készülnek, három is, a végrehajtás sikeres, de eredménytelen, a felmerült költségeket hozzácsapják a tartozásokhoz. Januárra újabb árverést kell kitűzni.

– És ha az is eredménytelen lesz, jön a telek, a ház is? – kérdi Lengyel, pedig tudja a választ, kiokosították. A tartozás sokkal több, mint amit hozhat az egész, legjobb lenne lemondani róla.

– Lehet, nincs más megoldás, sajnálom – feleli dr. Schadl. Kezet fognak, úgy mondják, a viszontlátásra.

Legyünk nyugodtak, ez a találkozó biztosan nem marad el...