Szenvedélyek rabságában - Pengesd a tamburát!

Nehéz lenne bármelyik hangszert kiemelni a több ezerből. A gyűjteményben a világ minden tájáról található muzeális értékű, egyedi, különleges és ritka darab, köztük indiai szitár, tibeti hangtál, gyimesi ütőgardon, szibériai sámándob. Dorombból több százat is fellelhetünk, ugyanakkor Stradivari-hegedűből nincs egyetlen darab sem. Elvarázsolt konstrukció az ereszcsatornából kreált dobszerelés, megszólaltatható a gégecső, a kerti slag, képzőművészeti remekmű az óriás hangvilla, a dupla nyakú gitár, a muzsikáló álarc. Annyi az érdekesség, hogy órákig nézelődhet az érdeklődő. De ez nem az a múzeum, ahol csöndben kell lenni, itt mindent ki is lehet próbálni. A „teremőr” annak örül igazán, ha nagy a zaj.

A lassan negyvenéves múltra visszatekintő kollekció végre méltó helyre került: a hajdani mozi felújított épületében kialakított Hírös Város Turisztikai Központban rendezkedhetett be, ahová a kamaraszínház is átköltözött. Magyarországon ez az egyetlen látogatható hangszergyűjtemény, de bátran mondhatjuk, hogy a világban is tudnak róla, hiszen sok külföldi kíváncsiskodó betoppan a nyári csúcsszezonban.

– Tinédzser koromban ebbe az épületbe jártam kétforintos matinéjeggyel mozizni, a Beatles-filmet többször is megnéztem. Ha valaki akkor azt mondja, hogy a gépházban egyszer a nevemmel fémjelzett múzeum lesz, biztosan kinevetem – mondja a sokak által csak Leónak becézett, immáron nyugdíjas Leskowsky Albert.

Középiskolásként már a környék tanyáit járta, és szinte az utolsó órában jutott hozzá kidobásra váró népi hangszerekhez. Hajómérnöknek tanult az NDKban, de a főiskola helyett inkább az akkortájt arrafelé koncertező Illés együtteshez szegődött tolmácsnak, s évekig munkakapcsolatban maradtak. Kecskemétre hazatérve állást keresett, a megyei múzeumban lett „mindenes”. Közben egyre több furábbnál furább zeneszerszám került hozzá, legelőször 1977-ben a kecskeméti művelődési központban tárta őket közszemlére. Aztán felajánlotta a városnak a kollekciót, és a szükséges engedélyek birtokában a Katona-emlékház egyik termében rendezhette be a kiállítást. Később az épület újjáépítése miatt költöznie kellett, mégpedig a piarista gimnázium pincéjébe, ahol érdeklődőként ifj. Bartók Béla is megfordult. Leghosszabb ideig (1992-től mostanáig) egy kisebb belvárosi polgárház lett a hangszerek birodalma. Leskowsky sokfelé járt a világban gyűjtőúton. Legtöbb kalandot Észak-Koreában élte át, Ausztriából német citerákat hozott, Finnországban találkozott Kodály Zoltán barátjával.

– Őrzöm tovább azokat az értékeket, amelyeket elődöm megteremtett – mondja Szilágyi Áron, aki 2010-ben vette át a gyűjtemény vezetését, de már korábban is a múzeum oszlopos tagja volt. Még kisgyerekként fertőzte meg a légkör, amikor dorombkészítő édesapja alkalmanként magával vitte, egyszer „megmászta” a dobszerelést is. – A kiállított tárgyakhoz hozzányúlhatnak a látogatók, saját történeteinkkel pedig személyesebbé tehetjük a hangszereket. Nem szükséges, hogy profi módon játsszunk rajtuk, hiszen többségüket nem is tanítják a zeneiskolákban, elég a jó ritmusérzék és a megnyerő beszédkészség.

Leskowsky Albert kifogyhatatlan a sztorikból. Amikor a kezdetek kezdetén megnyitották a nagyközönség előtt az ajtót, az első látogatók között volt általános iskolai tanító nénije, aki alsós osztályával tért be a múzeumba. Leó lényegében nekik tartotta az első tárlatvezetését.

Egyszer csak odafordult hozzá a tanítónő: játsszon már valamit a tőle karnyújtásnyira lévő tamburán. A házigazda el tudott rajta pengetni egy népdalt, persze nem valami magas színvonalon. Nos, ekkor vált számára világossá, hogy „élővé” kell tenni a bemutatókat. Japánból sok-sok turista nézelődött már itt, sőt még Hawaiiról is érkezett vendég. Feledhetetlen az a nap, amikor egy fiatalokból álló brazil keramikustársaság tette tiszteletét a múzeumban. Nekiestek a doboknak, csörgőknek, és fergeteges szambapartit csaptak. A lányok megszabadultak a szoknyájuktól, ezen ruhadarab nélkül szabadabban és „látványosabban” riszálhatták a csípőjüket. Volt is nagy csodálkozás!

– Rengeteg tervünk van – árulja el Szilágyi Áron. – Azt szeretnénk, hogy aki ide betér, élményekkel gazdagodva távozzon.

Hangsúlyt fektetünk a tartalmi munkára. Oktató-foglalkoztató termünkben nemcsak bemutatókat, rendezvényeket tartunk, hanem jövő évtől olyan különleges hangszereken tanulhatnak az érdeklődők, amelyeket állami zeneiskolában nem oktatnak. Jó lenne feltámasztani a fiatalokban az igényt arra, hogy igenis menő dolog legyen dorombon, tekerőlanton vagy éppen didzseridún (egzotikus ausztrál hangszer) játszaniuk.

Ezért igyekszünk megtalálni ehhez a megfelelő hívószót, tavaly például beatboxtábort szerveztünk.

Érdekes módon a kecskeméti hangszergyűjteményt éppen a helyiek ismerik a legkevésbé. Talán majd most, az új helyen azok is felfedezik maguknak, akik eddig elkerülték a múzeumot. Országos vonatkozásban élénk az érdeklődés, szakmai körökben is jegyzik az intézményt. (Előttünk világhírű látogató járt ott: Balogh Kálmán cimbalmos kukkantott be.)

Továbbra is jönnek a külföldiek, hiszen ez az a hely, ahol teljesen mindegy, milyen nyelven beszél valaki, az instrumentumok hangjáé a főszerep. Hogy Leskowskyt sokan csodabogárnak tartják, azzal már régen nem foglalkozik. És ha a múzeum vezetője, Szilágyi Áron is kiérdemli ezt a titulust, annak még örülni is fog. Mert csak az lehet másoktól eltérő, aki perifériális dolgokkal foglalkozik. Ehhez pedig szükség van arra, hogy érzékenyen reagáljon a világban fellelhető értékekre.