Kimászok a veremből - Megdöbbentő portré a miskolci Bodótetőn küszködő Józsefről

A valaha jobb napokat látott Bodótető gazzal felvert víkendtelkei között kanyarog a Vöröskereszt Hajléktalanokat Gondozó Központjának mikrobusza. Csikász Árpáddal és László János szociális munkással látogatóba megyünk Bökös Józsefhez a Vass Albert utcai portájára. Kerítés, kapu rendben, ám az udvaron irdatlan a szeméthalmaz. Szóvá is teszem a magas, szikár, a hideg ellenére lengén öltözött Józsefnek, de ő csak legyint. Ezek kincset érő holmik, a MÉH-ben a műanyag fólia kilójáért 10-20 forintot fizetnek, a vaslemezért, alumínium sörösdobozért még többet.

Ezeket gyűjtögeti, ezzel egészíti ki 55 ezer forintos rokkantnyugdíját. Holnap előveszi a kis kézikocsit, mondja, leviszi innét a lomot a MÉH-be, az ide olyan 8 kilométer. Az 53 éves férfi egyébként nem iszik, nem dohányzik, elsők a „gyerekei”, vagyis a három kutyája.

A legidősebb fekete négylábú, Péntek 13, a fia, Párducka, és nemrég kapott egy kis barna gömböc kölyköt, ő Döbrögi.

A verembe, József éjjeli menedékhelyére vaslépcső vezet le. Az aljában ottjártunkkor épp víztócsa, de hátul a fekhely József szerint száraz.

– Nekem bőven elég. Négy méter hosszú, másfél méter széles, két méter magas. Én 185 centi vagyok, elférek. Éjjel a vaslemezt behúzom, azzal magamra zárom az „ajtót”. Apám még terménytárolónak építette, most alvóhely. De jó, mert télen meleg, nyáron hű- vös. Egyszer úgyis kimászok a veremből...

Autószerelő apja Erdélyből jött, anyja a Nyírségből, takarításból élt. Már meghaltak. Ahogyan a nővére is. Miskolcon él egy húga meg az unokahúga, de nemigen tartják a kapcsolatot.

– Az ápolónő feleségem és hét gyerekem Ausztriában él; a legidősebb ikerlányok 24 évesek. Ők osztrákok, én magyar vagyok, köt minket a haza. Nyáron meglátogattam őket. Kamionosként ismertem meg az asszonyt, miután belföldi magánfuvarozóból kamionos lettem, saját kocsival. Bécs előtt, az autópályán egy német kamionos elaludt, belém jött. A kamionom totálkáros lett, én is. Rengeteg sérülés, műtét után leszázalékoltak végleg. Hab a tortán, hogy egy haragosom acetonnal megöntözte a házban a kályhát, így amikor begyújtottam, belobbant az egész mindenség, tiszta szerencse, hogy kijutottam. Láttam a kocsiját, de nem tettem feljelentést, túl hosszú a családfája itt a városban…

Van sok barátja, és – teszi hozzá vigyorogva – még több barátnője. A társaság élteti és hajtja, meg az, hogy újból felépítse a házat. Nemrég itt még falak se álltak, de tán nyáron már tető is lesz, arra meg napozót tervezett a barátoknak.

– De ilyen nyugdíjból nehezen haladok. Egy zsák habarcs ezer forint, nekem ez nagy pénz! Ha a ház kész, jön a kert. Zöldséggel nem bajlódok, de a gyümölcsfákat meghagyom, az almát, körtét, meggyet, cseresznyét. Nagyon szeretem a gyümölcsöt. Nem pálinkának, mert alkoholt nem iszom, nem bírja a szervezetem. Fura ember vagyok: egy magyar, aki nem iszik, veremben hál, mégis jól érzi magát a bőrében.

– Még jövünk a héten, hozunk meleg teát, tartós élelmiszereket – nyugtatják meg a szociális munkások.

Azt mesélik, József körülbelül hét éve került a Vöröskereszt látókörébe, akkor már itt lakott. Hetente járnak hozzá, a rendes útvonalterv szerint. Télen szendvicseket, meleg teát és ruhaneműt hoznak.

Ez idő alatt csak egyszer, pár évvel ezelőtt került be a központba. Még a házában lakott, vagy tíz kutyával, ők melegítették azon a kemény télen. A kutyáit sintérhez, őt meg a lábadozóba vitték. Egy hónapot se bírt ki, ahogy megenyhült, visszajött. Mert József öntörvényű ember. De nem kötekedős, elvan magának. Most a házépítés ad neki új célt.

– Kabát nem kell? – kérdezi búcsúzóul Csikász Árpád.

– Hát, jó volna – húzza össze magán a vékony dzsekit József. – Vízhatlan kellene. Addig meg nagyon príma az izolációs fólia is, tartja a hőt… egy ideig...