Amikor a néző kívánt - Elfeledett színek 1848 forradalmi napjaiból

Első Nemzeti Színházunk 1837-ben nyitotta meg kapuit. Jórészt közadakozásból emelték a Múzeum körút és a Rákóczi út sarkán, vagyis már maga a létezése is a magyar nemzeti függetlenséget, a magyar nyelv és a nemzeti kultúra erejét jelképezte. Elég sokáig mind a prózai, mind a zenés színjátszás otthonául szolgált, ami bizony súrlódásokat is okozott a két ágazat között. (Csak több évtized elteltével, 1875-ben épült fel a zenés népszínmű otthona, a Népszínház, majd 1884-ben az Operaház.) 

Az 1848. március 15-e estéjére eredetileg műsorra tűzött francia színműben, a Két anya gyermekében a Nemzeti prózai társulatának szinte minden nagy művésze játszott: Szentpétery Zsigmond, Egressy Gábor, Lendvay Márton és Laborfalvi Róza. Érdekesség, hogy a szereplők között helyet kapott a sokoldalú Egressy Béni is, aki afféle színházi mindenesként zeneszerző, betanító, színész, operaénekes, rendező is volt egyben. Neve onnan is közismert, hogy Bartay Endre színigazgató 1843-ban, majd 1844-ben pályázatot hirdetett nemzeti költeményeink megzenésítésére – a Szózatét Egressy Béni, a Himnuszét Erkel Ferenc nyerte. 

Apropó, Erkel! Ez idő tájt a harmincas évei végét taposó zeneszerzőt a Nemzeti Színház fő-zeneigazgatójaként jegyezték. Két operáját mutathatta be színházában: a jóval gyengébb Bátori Mária után 1844-ben színre került a Hunyadi László, amelyet joggal nevezhetünk első magyar nemzeti operánknak. 

A déli órákra nyilvánvalóvá vált, hogy a nap történéseihez nem illene egy korabeli bulvárdarab. Személyesen Bajza József, a Nemzeti prózai részlegének aligazgatója rendelte el – miután küldöttség érkezett hozzá a kéréssel –, hogy este Katona József Bánk bánját kell játszani (Erkel Bánk bánja akkor még éppen csak a tervezgetés állapotában leledzett). 

A szereposztás ez esetben is a színház krémjét vonultatta fel: Bánkként Lendvay, Gertrudisként Laborfalvi, Peturként Egressy Gábor lépett színpadra. Az aznapi plakátra kézzel ráírták a tervezett műsorváltozást („a közönség kívánatára” a Bánk bán kerül színre), és azt, hogy az előadás fényét az igazgatóság „a nézőhely teljes kivilágításával emeli”. Ennek megtörténtét a pénzszedői napló is igazolja, amely a szokásos 17 pengőforint helyett ezúttal 25 pengőforint kivilágítási költséget rögzített. 

Az előadás a szokott időben, hét órakor kezdődött. Több sajtótudósító egybehangzóan megjegyezte, hogy a közönség és a színészek egyaránt kokárdát viseltek, valamint a színházat a nemzeti színek díszítették. Amikor nyolc óra tájban megérkezett a Nemzetibe a Táncsics Mihályt a börtönből korábban kiszabadító tömeg – azt remélve, hogy az író is megjelenik majd a színházban –, a Bánk bánt félbe kellett hagyni. 

A jelenetet a korabeli Pesti Hírlap így írta meg: „A sajtó-szabadság kivívásából és Stancsics kiszabadításából megérkezett nép betódul, minden padok megtelnek, a fulladásig nyomott népnek a páholytulajdonosok nyújtanak le kezet s emelik fel magukhoz. Kiáltások hangzanak: »Halljuk a Rákóczi-indulót!« Egressy Gábor Petur bán maszkjában kiáll a közönség elé és megkérdi: »Folytassuk a Bánk bánt, vagy énekeljünk a Hunyadi Lászlóból?« Újabb kiáltások: »Halljuk a Hunyadit, a Marseillaise- t, a Rákóczit, a Himnuszt!« Majd a kiáltások elhallgatnak, a várakozás csendje üli meg a termet. Erkel beinti a Meghalt a cselszövőt, a tömeg Metternichet átkozza. Aztán a Himnusz következik, majd a Rákóczi és a Marseillaise. Füredi népdalokat énekel (Füredi Mihály a magyar operajátszás egyik kiemelkedő baritonja, kovácsmesterből lett operaénekes – a szerk.), aztán újra felcsendül a Himnusz, a Szózat, a Marseillaise, a Rákóczi; ki tudja, hányszor, szinte a végkimerülésig.” 

A közönség közben több szónoklatot is meghallgatott, például Egressy Gábor – már átöltözve, egyszerű magyar ruhában, de karddal – elszavalta a Nemzeti dalt, a vers refrénjét a tömeg esküre emelt kézzel ismételte. Majd elhangzott az egy délután leforgása alatt megzenésített változat, zenekar és kórus kíséretében, Egressy Béni dallamával és Szerdahelyi József hangszerelésében. Tomboló siker!  

Mindkettőt meg kellett ismételni. Miképpen akkor is „megvadult” a közönség, amikor Füredi a Csikós című népszínműből ezeket a sorokat énekelte: „Elég nekem tíz forint és szabadság, nem kell nekem szolgaság!” 

Végül az író Jókai Mór jelentette be a színpadról, hogy Táncsics nem jön a színházba, mire a sokaság feloszlott. A színházjáró közönség azonban ebben a forradalmi hevületben képtelen volt hazatérni – csatlakozott a Pest utcáit elözönlő tömeghez.