Emlékszobát Györffy Sándornak!

Kertészmérnökként a biotermesztés elkötelezettje volt, költő, a tévés ismeretterjesztő műsorok kedvelt alakja – és nem utolsósorban lapunk népszerű szerzője. Párja, Szatmári Ildikó pedig, aki akkor vele együtt fogadott, a helytörténet szerelmese, művelődésszervező, a magyar kultúra mindenese. Györffy Sándor a múlt év nyarán elhunyt, hagyatékát azóta Ildikó gondozza.

Benézek a dolgozószobába. Minden úgy van, ahogy annak idején: a bútorok, a könyvek, az újságok, a tárgyak, az ország minden részéről érkezett sok ezer levél, amiben a nézők, olvasók megosztották vele a tapasztalataikat és kérték a tanácsát.

A szoba egyébként a többi helyiséghez hasonló: a természetes fény a kupola felől árad, a tér tágas, a falak lekerekítettek, van hol megkapaszkodnia a szemnek. Talán éppen ezért érzi benne ma- gát az ember azonnal otthonosan – a természethez való közelsége miatt.

– Sándor már közelített a hetvenhez, amikor belekezdtünk az építkezésbe – kínál hellyel Ildikó. – Nevetve mesélte, a gerendák háncsolása közben hallja a szomszédokat, amint kétkedve beszélgetnek egymással: vajon mit akar még ez az öregember, úgysem lesz az egészből semmi.

Hát lett! Nem könnyen, de lett. A nehézséget elsősorban az építmény szokatlansága jelentette: nemcsak a hivatalok adtak ki rá nyögvenyelősen engedélyeket, de tervezőt, kivitelezőt sem volt könnyű találni. Hogyne, hiszen honnan is lett volna tapasztalatuk az ilyen alkotáshoz… Nem mindennap érkezik efféle megrendelés.

A pár azonban ragaszkodott az elképzeléseihez. Az, hogy éppen úgynevezett földház legyen a közös otthonuk, fokozatosan alakult ki, a lényeg, hogy minél természetesebb anyagokat használjanak.

És hogy miért éppen Pomázon?

Erdélyi útjaik mellett akkoriban már sokat barangoltak a környéken, országjárásuk gyakran vezetett a Pilisbe, Budakalászra, Csobánkára és Pomázra is. A választásuk végül ez utóbbi településre esett.

– Beváltotta az épület a hozzá fűzött reményeket? – adódik a kérdésem. – Mindenképpen. Télen megtartja a hőt, nyáron hűvös marad.

Ám az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a szigetelés nem a legjobbra sikeredett. Bizony előfordult, hogy a belső falakról csurgott le a csapadék. Valószínűleg a tetőn lévő növények gyökerei furakodtak át a szigetelésen, amit ezért meg kellett újítani.

Mindez azonban eltörpül a boldogság, a sok öröm mellett, amit egymástól kaptak – vallja Ildikó. Hasonlóképpen látták a világot, hasonló értékeket vallottak: a természet, a nemzet, a magyar hagyományok és kultúra szeretetét.

Éppen ezért is voltak annyira fájóak az utolsó hónapok, melyek jó részét Sándor már a közeli kórházban töltötte. Ildikó napjában kétszer látogatta, s lehetőségei szerint viselte gondját.

Most a hagyatéki eljárás befejezésére vár, ám az igazi megnyugvást az jelentené számára, ha sikerülne méltóan ápolni a hagyatékot, és a házban egy emlékszobát kialakítani Györffy Sándor tiszteletére.

Ildikó most ezért járja a hivatalokat, keresi a kapcsolatot az ismerőseivel, barátaival. Az elkövetkező hetek, hónapok döntik el, mekkora sikerrel.