Fókuszban a hölgyek - Bortól kóser a kút vize

A holokauszt előtt több rituális fürdő is működött Budapesten, ezek közül az egyik a Kazinczy utca 16-ban. Az első kapavágás 1923-ban történt, miután a hitközség megszerezte a 211 négyzetméternyi telket majd’ 22 millió koronáért. Ám a megkezdett építkezést pénzügyi nehézségek miatt félbe kellett szakítani. Végül 1928-ban sikerült kölcsönt szerezni, így befejeződhettek a munkálatok. 1930. szeptember 9-én átadták az „új mikvót, amelynek összes berendezése a legkényelmesebb s legmodernebb, felveszi a versenyt akármilyen fővárosi fürdővel” Európában – írta a korabeli Zsidó Újság.

A II. világháború után a zsidó fürdőket nemigen nyitották meg újra – egyrészt izraeliták százezrei vesztették életüket a népirtás során, másrészt a beköszöntött békeévek politikai ideológiájával nemigen fért össze semmiféle vallás gyakorlása. De a Kazinczy utcai újra fogadott vendégeket. Az évtizedek során erősen pusztulásnak indult a szerény, fehér csempés, kórházi hangulatú intézmény, mígnem az ezredforduló után két magyar származású, New Yorkban élő üzletember adományából megszépült a főváros egyetlen rituális női fürdője.

Egyébként a mikveépítőt nagy tisztelet övezi. A zsidó törvények szerint a mikve építésének elsőbbsége van az imaházhoz képest is, sőt mind a zsinagóga, mind a tóratekercsek eladhatók, ha pénzt kell gyűjteni fürdőépítés céljából. Az együtt élő zsidó családok csoportja nem tekinthető közösségnek, ha nincs rituális fürdőjük. (A héber mikve szó medencét, vízgyűjtőt jelent.)

– Hosszú idő, másfél év kellett hozzá, hogy a miénk megújuljon – meséli Zeev Paskesz rabbi, miközben követem az ízléses csempékkel és archaikus hatású faliképekkel borított, hosszú folyosón. – A munkálatokat egy amerikai zsidó mester irányította, hogy biztosan minden megfeleljen a szigorú vallási előírásoknak. A speciális szakértelemnek viszont az volt az ára, hogy a mester minden vasárnap repülőre ült New Yorkban, és csütörtökig Magyarországon dolgozott, aztán hazarepült, hogy a saját zsinagógájában készüljön a sabbatra (szombatra) és azt családja körében tölthesse. A Tóra ugyanis többek között tiltja, hogy egy zsidó sabbatkor dolgozzon, dolgoztasson, cipeljen, pénzhez nyúljon vagy elektronikus eszközöket, például mobiltelefont vagy liftet használjon.

Nem túlzás azt állítani, hogy a mikve a zsidó élet mérföldköve és a zsidó jövő kapuja. Nélkülözhetetlen a családi tisztasági törvények betartása során, az asszonyok mikvében való megmerítkezése elsőrendű tórai parancsolat. Fontos szerepet kap a zsidóságba való betérés folyamatában, férfiaknál-nőknél egyaránt, alámerülés nélkül ugyanis a betérés érvénytelen. Az új edényeket, evőeszközöket az első használat előtt szintén „be kell téríteni”, azaz meg kell meríteni a mikvében. Az említett három kötelező tórai törvényen kívül szokás, hogy a hitehagyott zsidó bűnbánata jeléül alámerül, vagy a haszid zsidók a sabbatra való felkészülés jegyében merítkeznek.

A földszinti folyosó egy kis helyiségben végződik, itt fogadja a felügyelő asszony a hölgyvendéget. A szigorú hagyomány szerint élő zsidó feleségek havonta egyszer látogatnak el a mikvébe: a menstruáció után hét tiszta napnak kell eltelnie, mielőtt alámerülnek, és ezáltal megtisztulva újra intim kapcsolatba kerülhetnek férjükkel. A fiatal lányok első alkalommal az esküvőjük előtti este látogatnak el ide, ilyenkor nőrokonaik és barátnőik kísérik el őket.

Minden hónapban 50-60 hölgy jelentkezik be (diszkréten telefonon), nyáron a nálunk turistáskodó külföldi zsidó nők miatt nagyobb a látogatottsága. Belépődíj nincs, de támogató adományt elfogadnak.

A nők napnyugta után keresik fel a fürdőt, amikor kevésbé látják meg őket – merthogy az, ki melyik napon válik alkalmassá újra a házaséletre, nem tartozik senkire. A diszkréciót olyannyira fontosnak tartják, hogy egyszerre mindig csakis egy hölgy érkezik-távozik, illetve tartózkodik a rituális medencében – vagyis a felügyelő asszonyon kívül senki sem találkozik itt más nővel. Miként a férfiakkal sem, akiknek a fürdője az első emeleten működik.

Három tágas szobát alakítottak ki, ahol a vendégek előkészülhetnek, ugyanis a spirituális megtisztulás előtt az asszonyoknak fizikailag is makulátlannak kell lenniük. Lefürdenek, és megszabadulnak mindentől – körömlakktól, arcfestéktől, ékszerektől –, ami elválasztaná a testet a víztől. Ezután lépnek abba a szomszédos, hangulatos és elegáns helyiségbe, ahol a rítus zajlik majd.

A falon héber felirat figyelmeztet: áldd az örökkévalót, aki megparancsolta az alámerítkezést. Alámerülés előtt a nők áldást mondanak, a falon kirakott mozaik szövegét. Fontos szabály, hogy a fürdőző minden porcikájának érintkeznie kell a medence vizével, de nem szabad hozzáérnie a medence egyik falához sem. Háromszor szokás alámerülni, többek között azért, mert a mikve szó háromszor található a Tórában. A víz nem a piszkot mossa le, hanem a nő státusát változtatja tuméről (tisztátalanról) tahorra (tisztára).

A rabbi újabb szabályokat sorol: a medencét csakis természetes, eső- vagy forrásvízzel szabad feltölteni, amit nem hordhatnak bele edényekben, ezért a mesternek egy bonyolult csőrendszeren át, természetes úton kellett odajuttatni a vizet az épület udvarán fúrt kútból. Ahhoz, hogy a kút vizét kóserré, azaz rituálisan tisztává tegyék, anno ezer liter vörösbort öntöttek a kútba, majd addig szivattyúzták, amíg a borral megszínezett „régi” vizet teljesen el nem távolították belőle.

– A rítus a zsidó házasélet alapja, a házassági kötelék szempontjából nagyobb jelentőségű az esküvői szertartásnál is – hangsúlyozza a rabbi. A Talmudban természetesen találunk idevágó magyarázatot: mivel a házastársak havonként minimum 12 napra elkülönülnek, gyakorlatilag újraélik mézesheteiket a feleség alámerülése után. Ellentétben sok családdal, ahol néhány év elteltével a szex unalmassá és fárasztóvá válik, a mikvébe járók kapcsolata folyamatosan megújul.