Hadd babusgassunk, kis foltos! - Elléskor jártunk az Idamajorban, ahová tódultak a jelentkezők!

– Vigyázat, vannak veszélyes állataink is. A libák, akár a terroristák, úgy rontanak rá az emberre – figyelmeztet Herczog Anita, az Idamajor gazdaasszonya, akivel az istállók felé lépkedünk. Egyelőre terepszemlén vagyunk, ismerkedünk a törökbálinti Kecskevilág csapatával, no és az állatsereglettel. Néhány napja kezdtek elleni a kecskék, és mivel kétszáz gidát várnak, arra gondoltak, segítséget toboroznak. Anita egy újságban olvasta, hogy Amerikában is várnak hasonló munkára önkénteseket, s gondolta, meghirdet ő is egy ilyet.

Maga is meglepődött, hogy rögvest több százan jelentkeztek az „álommelót” ígérő felhívására. Szinte tülekedtek a lehetőségért, hogy az istálló szalmáján kuporogva itathassák, simogathassák, dédelgethessék a gidákat. Akadt, aki szabadságot vett ki az alkalomra, és egy doktornő szólt, akár éjszakai ügyeletet is vállalna az istállóban. Kutatók is érdeklődtek, feltételezik ugyanis, hogy az ember stresszhormonszintje mérhetően csökken az állatok közelségétől.

– Helló, csajok! – köszön be Anita a kecskeóvoda lakóinak. Itt azok a kicsik kapnak helyet, akik már nagyobbacskák és ügyesek.

Aki hozzám hasonlóan járatlan a kecskefajták közt, egy röpke kurzust kijárhat az Idamajorban. Akad itt parlagi, szánentáli, alpesi éppúgy, mint búr kecske; ez utóbbi a lógó fülével kissé a nyúlra hajaz. A gidáknak ugyan kijár a figyelem, de amúgy roppant önállóak, születésük után 10-15 perccel már a saját lábukra állnak. Ezért is szúrja ki Anita, ha valamelyik lógatja a fejét – ez azt jelzi, valami baja van. Megesik, hogy az anyát viseli meg túlzottan az ellés.

– Rozika, miért kellett neked három?! – pirongat Anita egy anyakecskét, aki láthatóan kimerült. Sok jószágot néven szólítanak. Ez itt most a „lányszakasz”, az istállóban csak az anyák és a kicsik, azaz a gidák és gödölyék időznek, a bakkecskék kintre szorulnak.

A száztízes állományhoz amúgy mindössze két bak kelletik. Korábban Béla volt az egyik, aki helytállt, de őt már eladták. Most Rudi és Bendegúz gondoskodott arról, hogy gyarapodjon a kecskefarm. Őket ősszel egyetlen hónapra engedték az anyák közé. A fajfenntartás oroszlánrészét a fiatal és tetterős hároméves bak, Rudi végezte, mégpedig kötelességtudóan: hetekig szinte nem is evett, csak csajozott.

A gazdaasszony, Herczog Anita egy pesti lakótelepen nőtt fel, de mindig parasztudvarról álmodott, s arról, hogy sok állatról gondoskodhat. Ám ami most körülveszi, az felülmúlja minden elképzelését. Miután a három fiuk közül a legelső megszületett, lett csirkéjük és nyuluk, hogy egészséges húst ehessen a család. Hét éve tavasszal aztán azt mondták: vegyünk egy kecskét, mert most megéri. Őszre már 14 kecskéjük volt, a következő év végére pedig 28, és nem is azért, mert anyagilag tényleg megérné.

– Beléjük szerettem első látásra – ismeri el Anita.

Először Biatorbágyon béreltek egy tanyát, de negyedik éve már itt, Törökbálint határában gazdálkodnak. Az istállóban barátian megférnek egymással a tavalyi húsvéti nyulak, a kis bárányok, a mangalicák és az éppen hasas kecskék; az összképet egy-egy napközben is vadul kukorékoló kopasz nyakú kakas és egy kis tejre ácsingózó fekete macska teszi teljessé.

– A fiaink a maguk valóságában látják az életet. Megnézik az ellést, tutujgatják a gidákat. Nem vagyunk álszentek, nem titkoljuk előlük azt sem, hogy a fölös jószágokat aztán megesszük. Kihalófélben levő életforma a miénk, de még akadunk néhányan, akik csináljuk – meséli Anita és párja, Géczi József.

A hét év alatt egyszer tudtak elmenni nyaralni, amikor végre találtak valakit, aki felügyelt a jószágokra. Amikor néhány éve állatgondozókat kerestek, égtek a telefonok: a jószágokhoz ugyan kevesen értenek már, de sokan vágynak arra, hogy természetes módon éljenek. Volt például egy tanárpáros, akik örömmel költöztek volna ide. Végül mégis egy gyakorlottabb házaspárt fogadtak fel majdnem öt évvel ezelőtt, akik a Hortobágyról jöttek, s azóta a fiuk és a menyük is velük dolgozik.

Manapság sokakat megérint a „parasztromantika”, akad például, ahol egyenesen „wellnessdisznótort” hirdetnek a turistáknak. A csapatépítő tréningeknek is kedvelt terepe a disznóvágás. Az Idamajorban azonban befogják a vendégeket, addig nincs reggeli, míg a disznó nincs kibelezve, s mivel a csapatépítés lényege a közös tevékenység, itt el is várják a munkát. Azt valószínűleg még nem kutatták, hogyan hat a kecskék stresszhormonjaira a csapatosan beözönlő emberek, a sikongató gyerekek közelsége, de a jószágok inkább nyugalomra vágynak. Házirend ugyan nincs kiszögezve, de az ideérkező önkénteseknek tudniuk kell: az istállóban az állatok laknak, mi csak vendégek vagyunk.

Nem szabad azon se meglepődni, ha a gumicsizmánk az udvaron a sárba merül, odabenn pedig a szalmával kevert trágyába. Az „álommelóért” lelkesedőket láthatóan ez sem riasztja vissza, reggel nyolctól este hatig kétórás turnusokban érkeznek a kis kecskéket pesztrálni.

– Pannit fogjuk megetetni. Te elkapod a pótmamája, Lujza szarvát, te pedig aláteszed a kicsit, hadd szopjon – magyarázza Anita. Panni sokak kedvence, első ellésből született harmadikként, s mivel jóval kisebb, mint a társai, segítségre szorul. Az önkéntesek egyike, Tamás pedig engedelmeskedik, bár az akció nehézségekkel jár.

– Azt hiszem, ellenállásba ütköztem. Lujzi nem akar felállni – tétovázik Tamás. Valahogy mégis engedelmességre bírja a pótanyát, s csodálkozva érzi: a kecske szarva, amit markol, szinte ráz, ahogy az állat rág.

– Ez a legszebb napom az évben. Én még az eljegyzési gyűrűmet is egy plüsskecskén kaptam. Az állatkertbe csak a kecskesimogató kedvéért járunk, elolvadok tőlük. Én és a kecskék, kicsik és nagyok, ez mámorító érzés – áradozik Tamás jegyese, Anilla. Meséli, kiskorában megharapta a kutya, és ezért sokáig rettegett minden állat közelségétől. A kecskék simogatása oldotta fel a félelmét, ezért ezek a jószágok számára terápiás erővel bírnak.

* * *

Vasárnap délután van, ez már olyan nap, amikor kétóránként váltják egymást az önkéntes csoportok, de nézelődők is jönnek szép számmal, nagy a jövés-menés az istállóban. Akadnak, akik Székesfehérvár mellől jöttek, hogy megmutathassák gyerekeiknek a kecskéket, mások Budapestről érkeztek.

– Nekem szintén Panni a szívem csücske, mert feleakkora, mint a többiek. Kutyának is olyat választottam, amelyik kicsit hátrányos helyzetű volt. Az anyja megszagolta, és otthagyta, mert azt hitte, nem marad meg. Eper kutyámat aztán szépen felneveltem, Érdre jártam ki neki kecsketejért, azzal etettem. Végül egészséges, szép állat lett belőle – meséli Edit. A középkorú asszony most a barátnőjével érkezett, de járt már itt a héten, hogy megnézze a frissen született kicsiket. Most azt a feladatot kapták Editék, hogy daráljanak, négy rész kukoricát és egy rész napraforgót kevernek össze a táphoz. Van olyan gida, amelyiket azért kell cumiztatni, mert nem találja az anyját. Az egyik vaksi kecskegidát két önkéntes eteti meg: éhes lehetett, mert percek alatt kiissza a cumisüveg tartalmát. Az élet a kecskevilágban sem lányregény: a vak állat nem fog tudni legelni, és valószínűleg a társai is bántani fogják, ezért muszáj lesz hamarosan levágni – egyelőre szerencsére nem tartunk itt.

Leginkább a gyerekek vannak elemükben: ha lenne cukiságmérő az istállóban, bizonyára kilendülne a mutatója. Az egyik kislánynak szinte földbe gyökerezik a lába a csodálkozástól, ahogy belép. A hétéves Réka pedig azt se bánja, hogy a kecskék „átszabják” a kabátját, egy szál pólóban is tovább dédelgeti őket. Néhányan bátran belefekszenek a szalmába, és türelmesen kivárják, míg a kis kecskék odamerészkednek, és ugrálni kezdenek a hátukon. Meglepő módon az anyák is rezzenéstelen arccal veszik tudomásul a kirágott dzsekit, a foltos és szagos ruhát. Az egyikük elárulja, ők három gyerekkel jöttek, mert ugyan tartanak otthon kutyát, hörcsögöt, papagájt, pintyet és nyulat, de kecskéjük pont nincs. Így nem hagyhatták ki az alkalmat.

– Gyere, kis foltos, ne félj, hadd babusgassunk! – hívogatja Illencz Renáta, a biológus végzettségű édesanya az egyik kiskecskét. Közben hozzáértően magyarázza: elengedhetetlennek tartja, hogy a gyerekek megszokják az állatok társaságát, ezért is hozta ki a nyolcéves fiát, Kornélt. Így lehet gondoskodásra, empátiára nevelni őket, megtanulják, hogy a másikat helyezzék előtérbe a saját érdekeik előtt. Minél többet tud egy gyerek az állatokról, annál kevésbé tart tőlük, s így nő az önbizalma. – Különben is, mennyivel jobb hétvégi program ez, mint a tévénézés! – mondja az anyuka.

Délután öt óra felé mintha egy láthatatlan karmester beintene az állatseregletnek. A disznók egyre hangosabb röfögésbe kezdenek, a birkák elnyújtott bégetéssel kontráznak, szinte érezhető a türelmetlen feszültség a levegőben. Mint megtudjuk, közeledik az etetés ideje, és ezt pontosan jelzi a jószágok biológiai órája. Érkeznek hát a szénával telt talicskák, az apák bőszen vasvillát ragadnak. A gyerekek pedig, akik eddig a szalmát terítették el, lassan nekiláthatnak a szénának, hadd ropogtassák a kecskék.

Akkora a forgalom, hogy lassan több az önkéntes, mint amennyi munka akad. A major gazdái elhatározták, hogy később trágyahordásra is várnak majd jelentkezőket, kérdés, akkor lesz-e ekkora tolongás.

Akadnak persze aggodalmaskodó szülők, akik arról kérdezősködnek, összeszedhetnek-e valamilyen betegséget az önkéntesek a jószágoktól. Herczog Anita megnyugtatja őket: ahogy minden tejelő állatot, úgy ezt az állományt is szűrik tbc-re, más kórt pedig nem kapnak meg az emberek.

Egy aprócska veszélye azért mégis lehet a látogatásnak: a gyerekeket az állatok szeretetével fertőzi meg. Hallom, ahogy itt-ott már felhangzik a sorsdöntő mondat: Anya, én is szeretnék egy kecskét!

PALÁGYI EDIT
RIPORTJA

KÁLLAI MÁRTON
FELVÉTELEI