Mindenki megőrült? - Mi a közös bennük? Őrülteknek nevezzük őket

Pszichiátriai betegnek diagnosztizált – körülbelül a XIX. század vége óta nevezzük így hivatalos szóval az „őrülteket”. De ki is az őrült? Korábban a törzs legtiszteletreméltóbb embere a sámán volt – ma, ha valaki a közterületen sámán szertartásokat végezne, hamar a pszichiátrián találná magát.

– Egyre kevesebb másságot tolerálunk, aki egy kicsit is eltér a normálistól, máris megbélyegezzük – magyarázza Légmán Anna szociológus, aki hosszú ideje foglalkozik a pszichiátriai betegnek diagnosztizáltakkal: nemrég az ő vezetésével készült el a hiánypótló kutatás az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjában, „Az őrültek helye a XXI. századi magyar társadalomban” címmel.

IRÁNYÍT A FÉLELEM
A pszichiátriai betegségek köre egyre tágul – mind több viselkedési forma kap „címkét”, akár olyan is, amelyik pár éve még többé-kevésbé elfogadott normának számított. Így lassan mindenki beteggé válik… Ám ha mindenki beteg, akkor senki sem az.

– A mentális gondok és krízisek kezdenek hétköznapi problémává válni – magyarázza Légmán Anna. – Jó, hogy a híres emberek is egyre gyakrabban vállalják fel, ha ilyesmivel küzdenek, legyen szó akár függőségről, depresszióról vagy pánikbetegségről.

Előfordul, hogy ezek a krízisek más tudatállapothoz vezethetnek, ilyenkor az illetőnek segítségre van szüksége.

Ha valaki a pszichiátriára kerül, láthatatlanná válik a társadalom számára, hiszen a többi embertől elzárják őt. Csak akkor hallunk róla legközelebb, ha valami baj történik: kárt tesz önmagában vagy másokban. Mivel a hírekben bűnözőként szerepel, a közösség tagjai félni kezdenek.

Öngerjesztő folyamat ez: időnként találkozunk őrültekkel, és azt szeretnénk, ha minél távolabb kerülnének tőlünk, hiszen úgy tartjuk, hogy önés közveszélyesek. Így ritkán ismerjük meg őket, amit pedig nem ismerünk, attól félünk. Pedig a betegnek tituláltak nem agresszívebbek, mint a „normális” társadalom tagjai.

Ennek ellenére Magyarországon még mindig eltitkolandó, ha valaki pszichológushoz jár, az pedig már végképp ijesztő, ha pszichiáter segítségét kéri. A stigma ugyanis erős, s nem csak az érintettet, de a családját is sújtja, könnyen kiközösíthetik őket. A segítségkérés elmulasztása viszont komoly gondokhoz vezethet.

AZ EGÉSZSÉGÜGY MOSTOHAGYERMEKE
Ha nem bűnelkövetőként, akkor áldozatként hallunk az őrültekről.

Egyre több hír szól arról, hogy valaki önkezével vet véget az életének a pszichiátriai otthonokban, amelyek – a nyilvánosságtól elzártan működve – súlyos problémákkal küszködnek. Az ombudsmani vizsgálat során nem egy intézményről derült ki, hogy ott méltatlan körülmények között élnek a betegek, az ápolók és az orvosok kevesen vannak, rendkívül alacsony fizetésért dolgoznak nagyon sokat.

A szabályrendszer pedig sokszor megalázó: a nagy bentlakásos otthonokban élőket nem kezelik felnőttként, kiszolgálják, fürdetik őket, akad hely, ahol a nőknek kötelezően fogamzásgátlót kell szedniük, szexuális életet csak engedéllyel élhetnek, fizikai környezetük körülményei rendkívül rosszak.

Nincs pénz a rendszerben – a pszichiátria a mostohagyerekként kezelt egészségügy mostohagyermeke. Ráadásul a pszichiátriai betegnek diagnosztizáltak sem tudnak hasznos tagjai lenni a társadalomnak – sőt, rengeteg kiadást jelent az ellátásuk, s ők maguk is könnyen megszokják, hogy nem kell felelősséget vállalniuk a saját életükért.

NEM CSAK PÉNZKÉRDÉS
Légmán Anna szerint azonban a több pénz sem oldaná meg tökéletesen a helyzetet. Munkatársaival úgy gondolják, javulást például a „kiváltás” folyamata hozna. Ennek lényege, hogy a betegnek diagnosztizált embereket visszavezessék a társadalomba, akár szakemberek, orvosok segítségével. Egy nagy bentlakásos otthonban más szabályrendszer szerint élnek, mint ami a kinti világban érvényes, így sokkal nehezebben illeszkednek be a társadalomba. – Jó lenne, ha a helyi közösségekben tudnánk lakhatási lehetőségeket teremteni nekik, támogatni őket az önállóbb életvitel kialakításában. Ez az egyébként uniós projekt több nyugati országban is sikeresen lezajlott, és hiszem, hogy ha a kezdeti félelmeket sikerül legyőzni, az együttélés lehetséges. Hiszen amikor látjuk, hogy a pszichiátriai betegnek diagnosztizált személy, aki a szomszédunkba költözött, tulajdonképpen nem is olyan nagyon más, mint mi – ugyanúgy eszik, alszik, gondozza a kertjét, dolgozni jár –, talán kevésbé idegenkedünk tőle – mondja a szociológus.

Jó lenne, ha ezeknek az embereknek azok nyújthatnának támogatást, akikben megbíznak: családjuk, közeli hozzátartozóik, barátaik.

Az ilyen segítség hasznosabb, mint a rengeteg gyógyszer, amivel olykor tömik őket.