Szijjártó Gabriella: Életreceptek

Lilit még zavarta, hogy Éva néni akár a nagymamája is lehetne, de a kolléganője, aki ajánlotta, megnyugtatta: hamar rájön majd, hogy a szorgos, egyszerű, filigrán nyugdíjas asszonnyal megfogta az isten lábát! Lám, milyen szakértő szemmel járta végig a lakást, szemügyre vette a tisztítószereket, a porszívónál elégedetten bólintott. Semmi személyes, csakis célirányos kérdésekkel bombázta a lányt: milyen gyakran mosson ablakot, mivel ápolja a szalagparkettát, gondozza-e a virágokat is.

A konyhában a „speciális igényekről” érdeklődött. Lili értetlenül nézett vissza.

– Minden háziasszony esetében ez a legkényesebb terület – jegyezte meg Éva néni. Okulva az elmúlt évek tapasztalatából, szereti előre tisztázni a pontos szabályokat.

– Itt nemigen lesz sok dolga utánam, a konyha nem az én terepem – vetette oda Lili. Azt már csak alig hallhatóan tette hozzá, hogy a férjéé. Volt. A volt férjéé.

– De akkor mit eszik?! – bukott ki a kérdés az asszonyból.

– Az irodaházban, ahol dolgozom, mindennap meleget ebédelek.

– És a vacsora?!

– Este hullafáradtan érek haza, és ha épp nem zuhanok be rögtön az ágyba, egy salátát még én is össze tudok dobni. De itt meg is áll a tudományom – válaszolta öntudatosan a fiatal nő, és már maga sem tudta, hogy Éva néni egy pillanatra tényleg leheletfinoman rosszallón összevonta a szemöldökét, vagy csak a mostanság szuperérzékeny önérzete csalta meg.

Ettől kezdve nem találkoztak. Péntek esténként a ragyogó tisztaság és a friss illat árulkodott arról, hogy a lakásban járt valaki. Egy főnyeremény, ahogy a kolléganő ígérte.

A rendszer bevált: Lili munkába indulás előtt minden péntek reggel a nappali dohányzóasztalára tette a sima fehér borítékba csúsztatott pénzt, Éva néni pedig ugyanott hagyott kis cédulát, ha elfogyott valamelyik tisztítószer. Pár hónap után Lili ezt is leegyszerűsítette: egy kis dobozkát kinevezett „vegyszerbanknak”, abból a keretből vegyen az asszony olyan csodaszert, amilyet szeretne használni. Éva néni a gesztust a bizalom netovábbjaként értékelte – valójában Lili még ezzel sem akart foglalkozni.

Egy alkalommal Lili sokkal korábban jött haza. Még világosban. Egész héten hősiesen küzdött a náthájával, de pénteken ebéd után úgy döntött, megadja magát. Mágnesként húzta haza az ágya. Egy hónapokon át tartó mély álom csak tovább növelné ezt a vonzerőt, gondolta cinikusan, majd szipogva lemondta a hétvégi jógatábort is. Újabban jógázni kezdett, az is viszi az időt…

Ahogy fordult a zárban a kulcs és nyílt a bejárati ajtó, rögtön kiszökött a halk muzsika hangja. Lilibe belenyilallt a felismerés. Mennyi ideje nem hallgatta?! Lassan egy éve lesz...

Éva néni az étkezőasztalnál ült, és egy fültisztító pálcikával elmélyülten száműzte a távirányítók gombjai közt rekedt porszemeket. Lili elmosolyodott ezen az aprólékos gondosságon. Az asszony megijedt Lili láttán.

– Mozart… – nyögte ki Lili köszönés helyett.

– Remélem, nem baj! – riadt meg az asszony, és felpattant a székről. – Tudja, amikor a CD-tartóról törölgettem a port, a dzsesszlemezek között észrevettem néhány komolyzeneit is. Ezeket szoktam hallgatni takarítás közben. Meg kellett volna kérdeznem…

Semmi baj, nyugtatta meg Lili. Csak meglepődött a választáson.

– Tudja, 27 évesen már az egész családom vénlánynak könyvelt el, amikor egyszer a barátnőimmel abban a parkerdőben kirándultunk, ahol István erdészként dolgozott, így ismertem meg – rogyott vissza a székre Éva néni. – Szerette a mély csendet és a szép muzsikát. Szerényen éltünk, nem jártunk el sehová, több mint negyven éven át minden este a Bartók rádiót hallgattuk. A férjem közben történelmi regényeket olvasott, azokért rajongott, én meg rejtvényt fejtettem. Mozart lett a kedvencem, mintha csak nekem komponált volna! Amikor a férjem nyugdíjba ment az erdészettől, a kollégái pénzt gyűjtöttek neki, költse arra, amire vágyik. Tudja, mit vett? Egy utazást Salzburgba, Mozart városába. És jegyeket az Ünnepi Játékokra. Édes istenem, egy vagyonba kerültek! Én csak sírtam, sírtam örömömben... Három évvel ezelőtt vesztettem el. Azóta vállalok munkát, hogy napközben ne üljek otthon egyedül. Esténként pedig a rádió mellett várom, mikor hallom újra Mozartot. Ilyenkor leteszem a rejtvényújságot meg a tollat, és becsukom a szemem, így…

Amikor kinyitotta, Lili már nem volt a konyhában. A lakásban sem.

Pár hét múlva Éva néni egy kis kupacot talált a dohányzóasztalon. A doboz egy hordozható CD-lejátszót rejtett, mellé csúsztatták a jótállási jegyet. Mellette komolyzenei CD-k sorakoztak – a polcról mind hiányzott. „Jó szívvel adom – írta Lili a levélben –, én még menekülök az emlékeim elől. Aznap este is sokáig dolgoztam. Megint kiment a fejemből az esti előadás. Tudja, Ákos is Mozart-rajongó. Teljesen felvillanyozta az újszerű operarendezés, amit a New York Magazine az év legjobb komolyzenei eseményének választott. Akkor is némán ült tovább a kanapén, amikor én bonyolult mentegetőzésbe kezdtem, aztán az irritáló csendben már támadtam is: emlékeznie kellett volna, hogy mennyire a körmömre ég annak az autós cégnek a reklámkampánya, most nincs időm holmi koncertekre járni. Mindent a fejére zúdítottam, csak azt nem mondtam, bocsánat. Némán felállt, és elment. A sötétszürke öltönyében. Örökre. A hűtőben még hetekig állt a vacsora, amit aznap készített nekem: sóletet aranybarnára sütött oldalasszeletekkel.”

Ezentúl sem találkoztak, de minden pénteken levelet váltottak. Liliéből dőltek a keserű emlékek, nem bírta tovább magába zárni. Amikor kora délután hazaért, első útja a hűtőhöz vezetett. Csukott szemmel próbálta megfejteni az illatból, mit rejt a kis jénai tál. Csak utána ment be a nappaliba, elolvasni Éva néni irományát. „Borsós raguleves csurgatott tésztával. A 20 deka borsót kifejtjük, a 2 szál sárgarépát felszeleteljük...”

A Domestosról egy szó sem esett.