'Ma már biztosan nem égetnénk el Babits torkát a besugárzással' - Felsorolhatatlan változások, mind tisztább a cél

BÁR SOK MINDEN TÖRTÉNT VELEM az újságírói pályán eltöltött több mint 45 év alatt, az azonban, hogy Jókai Mórral írhatok közösen riportot – csak most következett el… Idén emlékezünk arra, hogy nyolcvanéves az Országos Onkológiai Intézet. A Vérmező feletti budai lankákra települt épületegyüttes része a magyar orvostudomány történetének: a magyar onkológia bölcsője, a magyar medicina egyik legrégebbi szentélye. Ám, ahogy mondani szokták, ez a történet is előzményes, ráadásul több szálon, több helyszínen játszódik.

Ország-világSzücs Gábor2016. 04. 19. kedd2016. 04. 19.
'Ma már biztosan nem égetnénk el Babits torkát a besugárzással' - Felsorolhatatlan változások, mind tisztább a cél

„Negyven évvel ezelőtt a Svábhegy még ősvadon volt, s a rózsák úgy elszaporodtak, hogy úton-útfélen lehetett szép kifejlett példányokkal találkozni” – írta 1893-ban Jókai. Talán nem véletlen, hogy éppen ezt az „idilli környezetet” szemelte ki – negyven évvel azelőtt, vagyis 1852-ben – a Svábhegy délkeleti lejtőjén ideggyógyintézete számára Schwartzer Ferenc. A Budai Magán Elme- és Ideggyógyintézet – vagy ahogyan akkoriban nevezték: a magántébolyda, a magánőrülde – a Kékgolyó utcában működött.

Ha többről nem is, három tudós-orvosról feltétlenül essék szó. Ők hárman a magyar elmegyógyászat megalapítói – nem utolsósorban egy família: a Schwartzer család tagjai –, de ami leginkább összeköti e három gyógyító fejedelmet, az a mai ember számára már elérhetetlen ismeretmennyiség: az akkori világ tudásának birtoklása. Mintha csak a reneszánsz legnagyobbjai reinkarnálódtak volna személyükben, akik választott szakterületükön kívül – amelynek egyébként korszakos zsenijei voltak – látták, ismerték és érezték az akkori világot. Ők Schwartzer Ferenc (1818–1889), Ottó fia (1853–1913) és Horánszky Nándor (1899–1976), aki édesanyja révén állt rokonságban a Schwartzer családdal: apja feleségül vette Schwartzer Ottó Pálma nevű leányát.

És akkor most pillantsunk be abba az idilli környezetbe, Jókai segédletével!

„Az intézet bejáratát szépen festett csarnok képezi, melyből balra az igazgatói lakásba, jobbra pedig a tágas és világos folyosókba és innét a betegek szobáiba juthatni. Bémenetkor látható egyszersmind a fasorokkal, bok- Mind tisztább a cél rokkal, facsoportokkal és virágokkal beültetett kert, úgyszintén az intézethez tartozó nagy szőlő. Minden elrostélyozás vagy más börtönszerű óvóeszközök mellőzvék, s azok a betegek szüntelen felügyelet alatt tartása által pótolván. Fájdalom, hogy ezt csak magánintézetben lehet ily mérvben eszközölni, hol minden betegre egy vagy két jól fizetett ápoló ügyel fel. A betegszobák mind magasak, csinos festéssel és ízletes elrendezéssel; nagyságuk különböző, s mindegyikben vagy csak egy, vagy legfölebb két beteg lakik. A szobák ablakai könnyű vasgátorzattal vannak ellátva: melyek fejérre lévén befestve, semmi elriasztó nincs rajtok, és nyáron a felfutó növénycserepek még barátságosabbakká teszik.”

S íme, a napirend:

A betegek 7–8 óra között kelnek, és reggeli után 12 óráig sétára mennek, mely idő alatt egyúttal elvégzik a kúrát, fürdenek, újságot olvasnak, leveleket írnak, társasjátékban vesznek részt vagy más szórakoztató foglalatosságokat végeznek. Az ebéd 12 és 2 között van, utána pihenés, és 3-tól 7-ig orvosi rendelésre pihenés, szórakozás vagy kúra. 7–8 között vacsora, és 9 órakor a lakosztályukba vonulnak vissza a betegek. A reggeli és a délutáni ozsonna, szép idő esetén, rendszerint a kertben szolgáltatik fel.

Külön esemény volt a hétfői vacsora, amelyen az arra alkalmas állapotban lévő betegek nagy számban vettek részt. Erre nagy hangsúlyt helyezett Schwartzer, aki ilyen alkalmakkor nem mint kezelőorvos, hanem mint szeretetre méltó házigazda fogadta a „szanatóriumi vendégeket”. Mert haragudott, ha valaki betegekről beszélt, és semmi sem háborította annyira fel, mint amikor a „bolond” szót hallotta. Nyugalom, pihenés, szórakozás és egyéni gyógykezelés – ez volt dr. Schwartzer legszebb princípiuma.

A három orvos-tudós után új korszak köszöntött a Kékgolyó utcára. 1921 áprilisában itt jön létre a Siesta szanatórium 50 szobával, vízgyógyintézettel. Egy korabeli méltató szerint a Siesta úgy magasodott ki a korszak gyógyító intézményei közül, mint egy Hilton a vasúti garniszállók sorából. Betegei között ott volt Reza Pahlavi, a perzsa sah, a telefongyáros Bell, itt halt meg nemzetünk nagy költője, Babits Mihály, itt gyógykezelték József Atillát, s itt szülte meg gyermekét a kormányzó menye, Horthy Istvánné is.

A mai előcsarnokban márvány emléktábla őrzi a szanatórium  két híres lakójának, József Attilának és Babits Mihálynak sorait. József Attila ezt írta: „Szurkálnak, óvnak tudós orvosok, írnak is nekem, én hát olvasok. S dolgozom, ímhol e papírhalom – a működésben van a nyugalom.” Babits pedig ezt: „Szenvedésre lettünk mi. Szenvedni annyi, mint diadalt aratni: Óh, hány éles vasnak kell rajtunk faragni, míg méltók leszünk, hogy az Ég királya, beállítson majdan szobros csarnokába.”

Miközben a „magántébolydában” csendesen folyt az élet, történetünk másik szála a Duna túloldalán, Pesten szövődött. A daganatellenes küzdelem magyarországi megindulásáról van szó, amely nagyjából az 1800-as évek végére tehető. S most következnie kellene egy sereg kutató, tudós nevének, akik felismerve e betegség rettenetes voltát és elterjedését, olykor a saját életüket sem kímélve próbálták megfékezni a kórt. Hatalmas munka várt rájuk, és hatalmas munkát is végeztek, míg eljutunk 1936 nyaráig – ez ama bizonyos nyolcvanéves születésnap pillanata –, amikor is megalakult az Eötvös Loránd Rádium és Röntgen Intézet, amely abban az időben – figyelem! – Kelet-Európa legjobban felszerelt rákgyógyító intézete volt, a Bakáts tér 10-ben. Első igazgatója a kiváló Manninger Vilmos lett – a rákbetegség elleni harcban szerzett érdemei felsorolhatatlanok –, utódja pedig egy igazi hős: Czunft Vilmos doktor.

Tudós és humanista, aki szerette és gyűjtötte a régi könyveket, a klasszikus latin és görög szerzőket eredetiben olvasta, becsülte az antik bútorokat, szőnyegeket. Gyengéd és elérzékenyülésre hajlamos természet volt, aki azonban menekült a hála, a köszönet elől. A hitleráj beköszöntével belső emigrációba vonult, de például az ostrom alatt egy aktatáskába rejtve hurcolta és mentette az intézet 1500 milligrammnyi rádiumkészletét, miközben nála jobban senki sem tudta, hogy ez milyen kockázattal járt. A felszabaduláskor már jelentkeztek a következmények. Az amúgy is törékeny fizikum összeroppant, a sugárfertőzéstől járni sem tudott, halálos dózist kapott. A megoldást a méregpohárban találta meg, amelyet 1945. július 16-án ivott ki. Intézetét az Egészségügyi Minisztérium rendelete szüntette meg, amikor is 1952-ben áthelyezték az egykori Siesta szanatóriumba, megteremtve az Országos Onkológiai Intézetet, a magyar onkológia központját, mintaintézetét. Ennek is már lassan hatvanöt éve.

Ha az ember ma belép a Kékgolyó utcai intézetbe, egyszerre érzi azt, hogy egy hatalmas nagyüzemben jár – az országos ellátási kötelezettség okán évente közel 800 ezer(!) az orvos-beteg találkozók száma –, és szinte tapinthatóan sugárzik az egykorvolt Siesta szanatórium gyógyító nyugalma. Egy valódi azilium ez, olykor végső menedékhely mindazok számra, akiknek lassan elfogytak már a lehetőségeik…

Mi mást is kérdezhetnék az igazgató-főorvostól, Kásler Miklós professzortól (aki 35 éve dolgozik itt, és majd’ 25 éve vezeti az intézetet), mint hogy miben reménykedhetünk? Lesz-e valaha is gyógyszer a rákbetegségre?

– Hogy lesz-e valaha is egyetlen olyan gyógyszer, ami meggyógyítja az összes rákot – azt kell mondanom, mai tudásunk szerint hamarosan nem lesz. Hiszen az emberi test négyféle alaptípusú szövetét legalább 200-féle ráktípus támadhatja meg, s e tumoroknak még további 40–50-féle tulajdonsága is lehet. Valamennyi biztosan nem kezelhető egyetlen gyógyszerrel. Viszont egy sor rákféleségnél részben már van a kezünkben hatásos gyógymód, és egy sor másiknál pedig – főleg, ha idejében kezdjük a kezelést – akár 70–80 százalékos lehet a gyógyulás. Kicsit úgy vagyunk, mint Karinthy néhány soros bölcseletében a káplár, aki meg akarja mutatni a bakáknak, hogyan kell célba lőni, de csak kilencedszerre talál. Mire Karinthy bölcsen megjegyzi:
„A kilencedik lövés még késik. A káplár keze még reszket, de szemei egy árnyalattal talán már tisztábban látják a célt.” A mi gyógyszereink is egyre pontosabban érnek célba, egyre precízebben csak a pusztulást okozó sejteket találjuk el.

– Pedig szinte nincs nap, hogy ne történne valami nagy bejelentés: legutóbb maga Obama elnök bízta meg helyettesét, Joe Biden alelnököt, álljon az amerikai rákellenes küzdelem élére, ami vélhetően azt is jelenti, nem számít majd pénz, paripa, fegyver – valami eredményt akarnak elérni, még Obama elnöksége idején. Ha hinnék az összeesküvés-elméletekben, azt mondanám, hogy már van is valami a páncélszekrényükben, amit aztán majd Obama búcsúajándékaként előhúznak…

– Ha nem is Obamával, de a világ vezető tudományos intézeteivel szoros kapcsolatban állunk. Részt veszünk az olykor 30–40 klinikát is mozgósító kutatásokban, vagyis perceken belül értesülünk az új eredményekről. S ugyanígy: a nálunk dolgozó kutatók is szétküldik felfedezéseiket, tudományos eredményeiket a társintézeteknek. Ezzel együtt szurkolok Bidennek, annál is inkább, mert a fia 46 évesen agydaganat áldozata lett.

– Össze lehet foglalni, mi történt a rák gyógyításában mondjuk Babits 1941-es halála óta?

– Hát, például ma már biztosan nem égetnénk el Babits torkát a besugárzással, ami akkoriban, ha jól tudom, a dózis túladagolása miatt, bizony megtörtént… Az elmúlt nyolcvan év eredményei egyszerűen felsorolhatatlanok. A ma rendelkezésre álló legmodernebb technikával dolgozunk, felépült egy hat műtővel rendelkező sebészeti tömb, a képalkotó és besugárzó berendezések világszínvonalúak, nálunk történt meg Magyarországon először tüdőátültetés, és hamarosan következik a második is. Azt kell mondanom, hogy nem hiányoznak még a legdrágább gyógyszerek sem.

– Valahol pedig elég siralmas összeállítás jelent meg arról, hogy leghátul kullogunk az európai statisztikában a rákos halálokokat illetően…

– Szerencsére ebből egy szó sem igaz. Aminek hinni lehet, az a Lyoni Rákközpont éves jelentése, amely szerint Magyarország Hollandiával együtt a középmezőnyben van: a halálokok 26 százalékát okozza a rák.

Búcsúzóul bekukkantok még az intézet egyik korábbi igazgatója, Eckhardt professzor szobájába. Nyolcvankilenc évesen is folytatja akadémiai, tudományos munkáját, s fizetés nélküli „önkéntesként” mindennap bejár az intézetbe, nem hagyja el régi betegeit. Amikor 1953-ban idekerült segédorvosként, a főbejárattal szemben egy disznóhizlalda fogadta, illetve annak vezetője, az intézet párttitkára…

– Kaptam egy mozgatható EKG-t – nagy kincs volt ez akkoriban! – meg egy I. világháborúból valahogy itt maradt, magyarul rosszul beszélő, egykori orosz hadifoglyot, akiből asszisztens lett. Felrakta a műszert, s nézte a mutatókat, annyit tudott, hogy ha mozog, akkor a beteg él. Néha bizony azt kellett mondja: „Báj ván, nem mozog…”

Ugyan „báj” még mostanában is van, de – Karinthyval szólva – már egyre tisztábban látják a célt…


SZÜCS GÁBOR
RIPORTJA

NÉMETH ANDRÁS PÉTER
FELVÉTELEI

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek