Balázs Éva: Április bolondja

Felturbózott életünkben talán már az iskolások sem járatják egymással április bolondját, ritkábban viccelik meg tanáraikat, gondoltam, nem úgy, mint régen. Jutott eszembe számtalan tréfa, amelyeknek persze mindig cselekvő részese voltam, sosem elszenvedője. És az emlékek közül hirtelen kivált egy valaha volt április elseje, amikor mégis én lettem lóvá téve, előre megfontolt szándékkal. Úgy, hogy még a pontos dátumát is megjegyeztem.

Nagyanyámat évek óta ágyhoz kötötte a betegség, édesanyám pedig lelkiismeretesen ápolta, eszébe sem jutott, hogy hozzáértő idegenekre bízza őt. A szokásos reggeli rítus után rohant tanítani az iskolába, onnan haza, nem lázadozott, nem perelt a sorssal, legfeljebb nagymamával néha, hogy szedje össze magát, igyekezzen, mintha visszafordítható lenne az állapota. Mi, nagy gyerekek már csak hétvégenként vettük ki ebből a részünk, egyre jobban elfoglaltak bennünket önálló fiatal életünk teendői. Anyánknak meg futotta erejéből a szombati vagy vasárnapi nagy ebédekre is, nem beszélve a süteményekről.

Nagymama, kíváncsi természet lévén, nagyon szeretett volna részt venni a hétvégi családi összeröffenésekben, de idővel ülni is csak az ágyban tudott, párnákkal föltámogatva. És be kellett érnie azzal, hogy olykor sikerül a horgára akasztania valamelyikünket, hogy hosszabban elüldögéljünk mellette, és ne lógjunk meg a szia-nagymama, hogy-vagynagymama, gyógyulj-nagymama után. Ilyenkor anyukánk is kevésbé ért rá, sietett a dolgára, és azon a bizonyos április elsején ráadásul még az idő is gyönyörű volt. A nagyfejű, meglepően illatos hóvirágok már elnyíltak, és igazi kikeleti napfény, harsogóan sárga aranyeső, még zölden zárt bimbós tulipánok csalogattak ki a kertbe. Nagymamának nehéz dolga volt, minden ügyességét be kellett hát vetnie, hogy társaságot szerezzen magának. A társaság történetesen én lettem, és minden csábítás ellenére úgy éreztem, ezzel tartozom is neki, akitől annyi kedvességet, törődést kaptam kiskoromban.

Maradtam hát a szobában, és hallgattam, kérdeztem, válaszoltam meg oktattam is nagymamát, mintha rám ragadt volna valamennyi anyánk töretlen reménykedéséből a visszafordíthatóságot illetően. Valószínűleg többet fészkelődhettem, kiülhetett rám a mehetnék, amikor nagymama mondott egy meglepőt. Nem vagyok ám egyedül, ütötte meg a fülemet. Amire azért kész válaszom is volt: Persze, hogy nem, hányan itt vagyunk most is! Itt vannak a cserépkályhában, tájékoztatott nagymama, ügyet sem vetve arra, amit mondtam. Mik vagy kicsodák, kérdeztem élénkülő érdeklődéssel. Nem tudom a nevük, így nagymama, furcsa lények. Mégis mifélék, sürgettem, igazán felcsigázott a különös bejelentéssel. És mit keresnek a cserépkályhában, folytattam a kérdezősködést, mert ezzel lepett meg a legjobban.

Nagymamának csillant a szeme, végre belekezdhetett a mesélésbe. Tényleg nagyon furcsák, bent laknak a kályhában. Egy egész család. Papa, mama meg a gyerekek. Érdeklődésemre, hogy nem árt-e nekik a tűz, nagymama csak legyintett. Nem árt azoknak semmi, ravaszak, csak olyankor motoznak, mozgolódnak, amikor nincs bent senki, csak ő. Az eddig semleges beszámolóból némi negatív érzelmet véltem kihallani, meg kellett kérdeznem, látta-e már a különös lényeket. Hogyne, válaszolta rezzenéstelenül nagymama. És ijesztőek, féltél tőlük, faggatóztam növekvő zavaromban. Igen is meg nem is, hangzott a talányos válasz. Voltaképpen szépek és nem rosszindulatúak, tudtam meg. De milyenek pontosan? Világoskékek, jegyezte meg nagymama, kinéznek, jönnek-mennek, aztán visszabújnak a kályhába. Itt tenni kell valamit, állapítottam meg magamban, nem igaz, hogy nem tudom megoldani. És jött is az isteni szikra, vagy ekkorra szippantott be igazán a történet, belementem a játékba. Szeretnéd, ha elvinném innen őket? Igen, csillogott nagymama szeme, az jó lenne. Semmi gond, anyáskodtam tovább, bezsuppolom mindet a nagy hátizsákomba, aztán be velük a csomagtartóba, hazafelé menet pedig kiengedem őket a határban. Jó, egyezett bele nagyanyám lelkesen és érezhető megkönnyebbüléssel, még hálát és büszkeséget is kiéreztem belőle, amiért ilyen ügyes, okos unokája van. Elégedetten, nem kis nagyképűségtől átszellemülten léptem ki a szobájából.

Megváltozott tudatállapotom egészen estig eltartott, amíg fel nem hívtam anyukámat, hogy megnyugtassam, baj nélkül hazaértem. Miután elcsendesedett a ház, rend lett, majd helyükre kerültek az elmosott edények is, nagymama csak ennyit kérdezett a lányától: Mondd, bolond az én unokám?