Hívják Mókusnak a hurrikánt!

– Hogy ragadt önön a Mókus?

– Jelentős korkedvezménnyel vettek fel a szegedi konzervatóriumba, ahol a többiek anyáskodásának köszönhetem a becenevemet. A nagyok kezdtek el mókuskázni, szeretetből, ezért a mai napig nem bánt.

– A hegedűre szól a jogosítványa, mégis, akiknek komponált – Presser Gábortól Sárik Péteren és Zsédán át Falusi Mariannig –, nemigen engedik messzire maguk mellől...

– Már gombafrizurás óvodásként azt terjesztettem magamról, hogy zeneszerző leszek, emlékeim szerint hétévesen írtam az első mesejáték-muzsikát. Másodikos gimnazista koromban kirúgtak a Ki mit tud?-ból, mert nem hitték el, hogy a választott József Attila-vershez én írtam a zenét. Hegedűművész lettem, aki azonban képtelen ellenállni bármilyen izgalmas felkérésnek. Megfigyeltem, hogy zeneszerzőként mindenki általában akkor keres meg, ha valami tőle szokatlant szeretne – valószínűleg már közismert rólam, hogy nemigen maradok meg a műfajok határain belül, a szabálykövetés és a fegyelmezettség nem erősségem.

– De önt éppen az a sokszínűség teszi különlegessé, hogy otthonosan mozog a dzsesszben, a klasszikus muzsikában, a nép- és a világzenében egyaránt!

– Így is lehet fogalmazni, köszönöm szépen. De be szoktam vallani, hogy a széles érdeklődési köröm inkább a telhetetlenségemnek és a szétszórtságomnak köszönhető. Állandó nyugtalanság és kíváncsiság hajt, ezért nem elégedtem meg soha egyféle stílussal – annak ellenére, hogy azok a művészek a példaképeim, akik képesek kőkeményen, fegyelmezetten, napi 6–8 óra gyakorlással kitartani az általuk választott zenei karakter mellett, akik már szinte ufók, nem is emberek. Annyi lenyűgöző műfaj létezik, hogy én nem tudok egyet sem tökéletesen birtokolni, még kis időre sem. Ebben a stílusrengetegben keresem a helyem. Mégis, az én zenei anyanyelvem a komolyzene marad, mindent ezzel az akcentussal beszélek. Kisgyerekkorom óta zenét tanulok, és ez így is marad.

– Egyszer Szerelmesezős lemez születik „érzelgős asszonyzenével”, másszor Mókus és a Tao címmel keleti bölcseleteket zenésít meg, majd Ki viszi át? címmel nagy költőink verseit. Értelem vagy érzelem?

– Mindkettő, együtt. A szavak gyógyítanak, a zene simogat. Engem biztosan. A dal, a muzsika sokszor akár a lélek egészségét jelentheti akkor, amikor semmivel se tudjuk megfogalmazni, amit érzünk. Én még mindig betegesen és naivan hiszek abban, hogy a zene által jobbá lehet tenni az embereket. Minden, amit kintről kapok, az itt munkálkodik bent, folyamatosan születnek hangok, dallamok, amiket ki kell énekelnem vagy hegedülnöm magamból. Ilyenkor sok mindent nem is érzékelek magam körül, ami sok bosszúságot, fejtörést okozhat másoknak. Higgye el, saját magam áldozata vagyok, a színpadon minden percbe kicsit belehalok. Jó lenne, ha fegyelmezettebb lennék, és meg tudnám tanulni azt, amit számtalan, nálam tapasztaltabb és bölcsebb zenész már tud: nyugodtan és egyfajta belső letisztultsággal átadni a zenéjüket.

– Ön azért szapulja magát, amit mi, nézők az egyik legnagyobb erényeként tartunk számon: a végletekig érzékeny a színpadon. Gyakran nemcsak a közönség, de a meghívott művésztársai is elsírják magukat a lírai-drámai játéka hallatán, máskor pedig nevetésben törünk ki a virtuóz szolmizációs szövegű vagy hablatynyelvű számai alatt.

– Láthatóan nyomot hagyok az emberekben, ezen nem vitatkozhatunk. Ha már a közönségnél tartunk: a világot járva megfigyeltem, hogy az emberek mindenhol nyitottabbak, mint a magyarok, koncert alatt is valahogy mindenhol sokkal jobban ki tudják mutatni az örömüket, boldogságukat, felszabadultabban üvöltöznek, mint mi itthon. Sírni viszont a magyarok tudnak jobban, és nem csak azért, mert a szöveg minden szavát értik. Nekem ez a csend és áhítat, ez az átélés és szeretetdömping többet ér minden zajos külföldi sikernél.

– A költő Lackfi János egyszer azt írta, hogy „Szirtes Edina Mókus természeti jelenség. Róla nevezném el az első magyar hurrikánt”. Ön a megtestesült dinamizmus! Képes olykor lecsöndesedni, ne adj’ isten, maga alá kerülni?

– De még mennyire! Akár percenként képes vagyok a padlóra esni, majd önfeledten a fellegekben járni – ezzel a kettősséggel élem az életem, ami a végtelen sebezhetőségemből ered. Állandóan szükségem van visszaigazolásra, megerősítésre, hogy megnyugodjam, aztán megint habzó szájjal kérdezem: biztos, hogy ne hagyjam abba a zenélést?! Mindig összeszedem magam, és bízom a folytatásban.

– Ennek a folytonos elbizonytalanodásnak van köze ahhoz, hogy sikeres előadóművészként a mai napig beáll például mások koncertjein háttérénekesnek? Ilyen tehetséggel és zenei múlttal ez nem derogál?

– Nem. Hát nem mindegy, hogy elöl vagy hátul állok?! A lényeg, hogy zenéljek. Mellesleg a kiváló muzsikustársainkra összpontosítva minden pillanatban magunkba szippanthatjuk az ő mérhetetlen tudásukat, és így mi is lépésről lépésre jobbakká válhatunk. Néha ész nélkül elvállalok mindent, ami őszintén, mélyről jön, mindenki mellé-mögé boldogan odaállok, aki értékeset és igaz érzést hordoz a szívében – én ezeket a felkéréseket megtiszteltetésnek veszem és megköszönöm. De csilivili, himihumi produkciókba nem lehet belerángatni, mert nemcsak a hangok, a szavak mögött is kiszűröm a hamisat.

– Pedig sokan jelentkeznek a televíziós tehetségkutató műsorokba, hiszen egy csapásra „országosan világhírűvé” lehet válni. Legalábbis ideig-óráig.

– Sosem jutott eszembe ez az út. Ezek a versenyek nem arról szólnak, hogy a képzett előadók minél szélesebb körnek bemutassák a hosszú évek munkájával, szorgalmával megszerzett tudásukat, tehetségüket – itt a piac diktálja a szabályokat. Aki eladja magát, vállalnia kell, hogy igény szerinti fazont gyártanak belőle, megrendelésre. Én erre alkalmatlan vagyok.

– Beszélgetés közben többször a hegedűtokja felé nyúlt, még és még közelebb húzta magához. Ennyire félti? Ki lakik benne?

– A nagybetűs Hegedűm. Nagyon fiatalon, kezdő koromban találtam rá Dániában, amikor ott léptünk fel. Egy idős zenerajongó hangszerkereskedőnél, a galérián kaptunk szállást. Onnan bámultam a falat beborító hegedűket. Megláttam ezt a gyönyörű régi darabot. A bácsi levette nekem, és én játszani kezdtem rajta. Mintha egy angyal szállt volna el felettem. Égi muzsika hangja szólt, mindenki ránk figyelt. Két évtizeddel ezelőtt a 800 ezer forintos ár csillagászatinak számított nekem, de az elérzékenyült öreg ott rögtön elengedte a felét. Hiába, mert nekem semmi pénzem nem volt rá. Azt mondta: akkor is vigyem haza, majd kifizetem, amikor tudom. Egy törülközőbe csavarva hoztam haza, és a szüleim fél év alatt, részletekben kifizették – ma sem tudom, honnan szedték össze a pénzt. Ő a legféltettebb kincsem. Az öregúr már az első pillanatban hallotta, amit azóta már én is tudok: megtaláltam a hangszerem.

Névjegy
SZIRTES EDINA MÓKUS 1975-ben született Kecskeméten. A Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskola után a szegedi Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait. A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karán szerzett diplomát, hegedű szakon. Rendszeresen fellép itthon és külföldön. Írt zenét többek között a Szegedi Kortárs Balett, a Baltazár és Kováts Kriszta Színháza számára, de a 2010-es tűzijáték kísérőzenéjét is ő szerezte. 2007-ben a nemzetközi Song Writing (dalíró) versenyen 15 ezer közül a legjobb 14 közé választották szerzeményét. Artisjusés Fonogram-díjas világzene kategóriában.