Juhászok virágkora: sztárszakma lett, egyetemen is oktatják - mit szól hozzá a juhász?

Tinnyén már túlfutottunk, mire a nyájat megpillantjuk. Nem nagy, érezni, nem hirtelen szakadt nyakukba a jólét, lépésenként építgetik a gazdaságot, ami feladatot ad így is. Jöttünkre Ati fut elénk. Nem éppen terelőkutya-fajta, pincsi és tacskó keveréke, de azért igyekszik, próbál több fronton helytállni. A nyáj úgy tesz, mintha tartana tőle, hallgatna rá, legyen egy jó napja. Ati három éve került ide. Az út mellett ült, pici volt, öklömnyi. Nem nyüszített, nem sírt. Ült, várta, leste a gazdit, aki eddig gondoskodott róla, akivel kölcsönösen kedvelték egymást, de a kocsiból őt tévedésből kitehette... Vár, érzi, előbb-utóbb érte jönnek. Naponta déltől kettőig, amikor a nyáj jóllakva árnyékba húzódik és pihen, ül ki oda, ahol három éve találták. Volt itt persze terelő puli is, de egy tavaszi napon a szerelmet választva eltűnt, vagy valaki magával vitte, vagy autó csapta el.

– Murvai Ferenc – mutatkozik be a juhász, majd elbizonytalanodva folytatja: – Szólítson inkább nyugodtan Iminek. Gyerekkorom óta mindenki így hív, így ismer. Megszoktam már, férfiasan bevallva, jobb ez a név egy fokkal, mint ami a faluban elterjedt: tündér ez az Imi, egy Tündi, mindenkinek önzetlenül segít.

Diószegről, Nagyvárad közeléből érkezett hozzánk 15 éve. Akkor már túl voltunk a határon átszökős, Erdélyből menekülős hullámon, de érkeztek haza hírek: ha átjönnek, s kérdik tőle, asztalosmunkához ért-e, mondja azt, hát persze, mint ahogy festéshez, mázoláshoz, kerti munkához, állattartáshoz is. Mire rájönnek a háziak, a beígért tudás kívánnivalót hagy maga után, addigra belejön. Amúgy Imi nem is lódított, otthon dolgozott festők, kőművesek mellett, megtanult mindent, és őrzött egyszerre 250 tehenet. Némi fizetség mellé járt ott tehenenként fél kiló szalonna is, ami 250-nel beszorozva nem is olyan rossz. De itt jobb, itt megfizetik, százezer forintból gazdálkodhat, pénzét költheti, amire akarja. Dolgozott Únyban, nyolc évig lovakat gondozott. Itt, Tinnyén valamivel túl hat éve van: juhokkal, kecskékkel, tehenekkel, nyulakkal, disznókkal bajmolódik, kerítést épít, akolt, hodályt, házat is emel. Esténként nem kell altatók után kapkodnia, hogy jöjjön az álom a szemére. A főnök, Hacbold Márton szólt: Imi, ősszel beiskolázunk, egyetemre mész, ugye, örülsz? Ismerte jól, látta, ha viccel, s ha nem. Komolyan szólt. Félek az iskolától, ismerte be Imi, de ha muszáj, megyek, bár nem tudom, mi újat mutathatnak ott nekem?!

Az ám, az egyetem! Két éve a debreceni Farmer Expón jelentették be, hogy három egyetem, a debreceni, a szegedi és a kaposvári felnőtt juhászképző tanfolyamot indít. Nem új az ötlet, nyolcvan éve már volt ilyen. Az mégiscsak lehetetlen állapot, úgy hatezren élnek juhászatból hazánkban, a gyakorlatot ismerik, de kell ehhez elméleti tudás is. Mit tanítottak ott? Állattartási, állat-egészségügyi, legelőgazdálkodási, takarmányozási ismereteket, tartási technológiát, és ami a legfontosabb, tudja az állattartó, hol és miképpen pályázzon pénzekre. A juhász, ígérték, ezentúl nem a botjára támaszkodó ember lesz, hanem gazdálkodó, okos, gondoskodó ember. Nyolcvanórás tanfolyamon heti egy napot okították őket, százezer forintos tandíjért, cserébe a juhászdiákok plusztudást és oklevelet kaptak.

Több százan jelentkeztek, mondja Barna Miklós, a Magyar Juh- és Kecsketenyésztő Szövetség dél-magyarországi régiójának vezetője, aki a juhokhoz nagyon érthet, merthogy feleségével együtt vezetett birtoka tavaly „az év juhászata” címet nyerte el. Úgy mondja, a három iskolában az első évben nyolcvanan végeztek. Honnan lett a hirtelen népszerűség? Sok az új tulajdonos, a földet művelni muszáj, ha gyenge minőségű, legelőnek tartják meg, oda állatok kellenek, azokhoz érteni kell. Az egyetemi képzést nem a juhászoknak találták ki, inkább a gazdáknak, tudják meg, hol tart a világ, s hová fejlődhetnének.

– Tavaly hányan végeztek?

– Hatan.

– Mi az oka a visszaesésnek? Túl drága?

– Nem tudom. Drágának nem mondanám, úgy tartom, ha egyetlen új ötletet kap a hallgató, amit később hasznosíthat, már megéri a befektetett pénz, idő, energia. A képzést őszre újra meghirdették; hogy idén hányan jelentkeznek, azt ne kérdezze!

Úgy volt, Hacboldék ma reggel hajtják az állatokat a felső legelőjükre. Hajtás? Nem egészen pontos, jó három kilométer innen az út, mások földjén, betonúton kellene a birkáknak felballagniuk, úgy tervezték, inkább platóra teszik, úgy viszik őket, de idén sok eső esett, a gyep nem erősödött meg, május közepéig várniuk kell, addig itt a közelben legelészhetnek.

Hacbold, mint sokan, kényszervállalkozó. Tengerész volt, hajógépész, a vizeket, a világot járta. Amikor a cége megszűnt, 960 embernek nem lett hirtelen munkája.

A hajókat a liverpooli kikötőbe vitték, ott még sírva megnézhették, ahogy azokat szétdarabolják, ők pedig a végkielégítésükkel mehettek, ki-ki boldoguljon, ahogy tud.

Neki szerencséje volt, hajója, a Vörösmarty, ahol utoljára szolgált, megmaradt, panamai zászló alatt szolgált. Földjét az író Végh Antal özvegyétől vette, de mert silány volt, úgy döntött, legelőnek hasznosítja. Lovakat tartott, majd csavart szarvú alföldi rackát is, de az verekedős fajta, itatásnál megszurkálja a lovakat, hozatott inkább gyimesi rackát, az békésebb, az időjárás viszontagságait jól tűri, igénytelenebb, nyírás után rüh ellen nem kell fürdetni.

– Nem szégyellem, a magam kárán tanultam, és Földi Gyula bácsitól – meséli. – Itthon legfeljebb húsvétkor keresnek bárányt, de kockázatos dolog ez, a bárány hamar betegszik, elhullhat. Én csak Katalin napján engedem rá a kost a birkára, április végén, május elején ellik az állat, mire nyár végén jön az olasz, török vevő, meghízik, felerősödik, több pénzt kapunk érte.

Legelni indul a nyáj, egyikük biceg, „le kell körmözni”. Imi, vigyázz rá, szól Hacbold, fekete körmű, nem lehet mélyen vágni, teli van ideggel, fájni fog neki. Tudom, mondja Imi, a „főnök” biccent, ügyes a juhásza. Úgy mondja, a gazdaság már nem az ő dolga, három lánya van, a legnagyobbik, Kata mezőgazdasági főiskolát végzett, ő a vezető, neki már itt csak besegít.

Azután rájövünk, ahol juh van, miért kell kecske is: az egynapos bárányka éhes, sír, és ha az ifjabb anya inkább a nyájjal tart, akkor a bárányt kecsketejjel kell cumiztatni, mert ha három óráig nem kap enni, kiszárad, elpusztul. Ez az anya idősebb már, nyáj helyett a csöppséget választja, etet – idilli kép, Tinnye és Úny között félúton.

Innen autóval rövid az út Balázs Tamás nyájáig. Közelben a Garancsi-tó, a legendás Üvegtigris büfé, ahol Lali mérte a sört, s ahol Gaben, Róka és Izirájder öcsém múlatta az időt. Messziről látszik a nyáj, vagy százötven merinói juh meg pár racka. Látszik a lakókocsi, ahol a juhász, Gulyás István párjával, Tombur Líviával él. Villany még nincs, bár ideje ígérik, lesz az is, de akkumulátorról világíthatnak. Ágy van a lakókocsiban, meg gázpalackról működő tűzhely, s kályha is, amit, ha az állat kint a hodályban telel, este befűtenek, hajnalban még dobnak rá tüzelőt, összebújnak, meg nem fázhatnak. Öt éve élnek itt együtt, jól összeszoktak. Ki ne felejtsem, van még bicikli is, három-négy kilométer a falu, ahová bekerekeznek, ha elfogyott valami.

Gulyás apró termetű, vörös hajú, napbarnított ember, negyven éve, tizenhárom éves kora óta juhász. Jobbjában görbülő pásztorbot, baljában sörösüveg, délidő van, ebédelni nincs ideje, helyette most ez is megteszi. Négy órakor, fél ötkor kelnek, a vizet tartályban kapják, mosdani is tudnak. Előbb az állatokat etetik, hajtják a legelőre, a nyáj mindig előbbre való, mint a juhász, aztán ők is esznek valamit. Három kutyájuk van, Szürke, Kormos és Bojtos, bár ő még csak ismerkedik a nyájjal. Jó kitalálták ezt fönt, mondja Gulyás: ló, tehén a fű felső kétharmadát legeli, a birka beéri a maradékkal, aprókat lépve a trágyát a földbe betapicskálja, megműveli.

– Figyelni kell az állatokra, melyik nem eszik, nem iszik. Állatorvostól vettem szert, amelyik beteg, azt leoltom. A gazdával úgy egyeztem, nyolc kecske az enyém, s amelyik báránnyal nem törődik az anyja, azt én etetem. Ha marad tej, az se gond, jár ugyan étel is, minden este hozzák, amit a főnökék esznek, de kiegészítésül a tej sem rossz. Este kilencig dolgozunk. Most viszonylag nyugalom van, de közel a főút, vigyázni kell, nyáj útra ne kódorogjon, autó se álljon meg. Mennyi időbe kerül egy bárányt a csomagtartóba tenni?! Benne van az egyezkedésben, itt mindenért én felelek. Azt kérdi, nem félek? Azt jegyezze meg, egy juhász sosem fél, ha igen, az már nem juhász.

– Mit szól hozzá, hogy sztárszakma lett a maguké, már egyetemen is oktatják?

– Hallottam róla, esténként szól a rádió. Jót mosolyogtam. Negyven év után nekem ugyan mi újat tudnának még mondani, venném-e a hasznát?! Biztos kenyér ez, tisztességes fizetéssel.

– Mennyit keres?

– Eleget, ötvenezret havonta. Ételre, lakhatásra költeni nem kell, szerényen, de megélünk, ha villanyt is kapunk, semmi okunk nem lesz panaszra. Vagy mégiscsak! Májusban jön a brigád, a juhokat lenyírják, mi fürdetjük, oltjuk őket, de marad a rengeteg gyapjú. Van, aki reménykedve nejlonzacskókban tartja, tőlünk szívességből a nyírók fizetség nélkül elviszik, nincs rá kereslet. Érti ezt? Nem kell a gyapjú! Nem hiszem el, valamit csak kellene kezdeni vele. Szólnak erről az egyetemen? Mert arra az órára, kerüljön, amibe kerül, azért én is beülnék.

GUBA ZOLTÁN
RIPORTJA

KÁLLAI MÁRTON
FELVÉTELEI