Szijjártó Gabriella: Csak ha indokolt!

Tudtam én jól, honnan fúj a szél! A szomszédból, ahol egy ideje házfelújítás folyik.

Reggelente madárcsicsergés helyett tábortűz ropogására ébredek: a lángok fölött az ütött-kopott kondérban fél hétkor már javában rotyog a spagetti – az al dente, azaz az ideális fogkemény stáció helyett gyakorlatilag a tésztapempő állapotig. Az ételspecialitást egy bizarr külsejű, ötvenes pasas kavargatja csendben félórán keresztül. Köszönéskor Hercegnek szólítják a segédei, akik hétre érkeznek. Itt aztán véget is ér a csendes áhítat!

A Herceghez órát lehetne igazítani: épp akkor zendít rá, amikor én a „Pál, Kata, Péter, jó reggelt...” kezdetű gyerekdalt dúdolgatva ébresztgetni kezdem a Hatévest.

A Herceg hangerőfölényének hála, nem az én csilingelő szopránom jut el elsőként a Kiskorúhoz, hanem a férfi falrengető basszusa többek között arról, hogy miért veri őt az Isten ilyen torzszülött segédmunkásokkal, és miért hordanak a fejük helyén egy egészen másféle szervet… A zárt ablakok sem tudnak gátat vetni a retorikai bravúrnak, úgyhogy a kétségkívül cizellált szókapcsolatok és izgalmas hasonlatok bekúsznak és gyökeret eresztenek a fejünkben.

Aztán a Kiskorúéban szárba is szökkennek.

Az óvodában.

A tetemre hívásom délutánján még a szomszédban találtam a Herceget és az ő „istencsapása állatkertjét”. Belül fortyogtam ugyan, de magamra erőltettem a védjegyemmé vált csilingelő szopránt, és még frissen, melegen megosztottam vele, hogy a közös reggeli ébredéseink óta a Hatéves miként kommentálja életének apró csalódásait. Akkor se estem ki a sértett úrinő szerepéből, amikor a Herceg már dőlt a nevetéstől.

– Maga sose káromkodik? – lepett meg kérdésével a röhögéstől könnybe lábadó szemmel.

– Csak indokolt esetben! – vágtam rá, és faképnél hagytam. Úgyis leperegne róla a kérésem, gondoltam.

Másnap reggel az önjáró spagettipépet kivételesen nem őrizte a Herceg. Viszont ismeretlen gépzúgás keveredett a tűz ropogásába. A kapum elől jött a hang. Azt hittem, szívszélütést kapok a látványtól: az utcán a kisteherautó volánjánál a Herceg ült, és a kerítésem tövében előre-hátra himbálózott a jobb oldali kerekekkel – a lassan elvirágzó tavaszi árvácskáimon! Pizsamában, mezítláb, tajtékozva téptem fel a kiskaput, és nem válogattam a trágár jelzők közt, jött, ami a csövön kifér!

– Igen, ez szerintem is indokolt eset – vigyorgott rám köszönés helyett a Herceg.

Ez már orvosi eset, diagnosztizáltam a helyzetet, és megint otthagytam tehetetlen dühömben, ezzel is időt nyerve a válaszcsapásom kidolgozására.

Azon a reggelen elmaradt a csilingelő „Pál, Kata, Péter, jó reggelt...”. De feltűnt, hogy hétkor a Herceg se zendített rá a szokásos szitokhangversenyére.

Kíváncsian lestem ki az ablakon. A „dilettáns botkezűek” a kapum tövében térdeltek, és ezúttal tényleg esetlenül küzdöttek a szokatlan feladattal: több műanyag tálcáról válogatták össze és ültetgették a kerítésem tövébe a rengeteg egynyári virágot. Hófehér boglárkákat, halványlila verbénákat, rózsaszín porcsinrózsákat, égszínkék hajnalkákat, narancsszín napvirágokat…

Másnap a Herceg ugyanúgy üvöltözött. Mégis, valahogy kvittek voltunk.