A sport sötét oldala

Persze üvöltöttek velünk, de csak azért, mert kellett a motiváció. Amúgy nem vettem a szívemre, kemény csaj vagyok – meséli a barátnőm, aki korábban versenyszerűen kézilabdázott, mikor megtudja, hogy a gyermeksportolók lelki-testi bántalmazásáról írok cikket. Szerencsés vagy, jegyzem meg, mire folytatja:
– Bár egyszer az edzőm waxszal kente be a könyököm, hogy ne hajlítsam be a karomat. Anyával órákig vakartuk, hogy lejöjjön, nagyon fájt. Ja, és egy másik alkalommal olyan erővel vágta hozzám a labdát, hogy eltört az ujjam.

Tipikusnak nevezhető történet.

Ha a versenysportról van szó, hajlamosak vagyunk nem túl komolyan venni a bántalmazást, hiszen nagyon nehéz meghúzni a határvonalat a motiválás és az erőszak között.

A nemrég kipattant Kiss László-ügy kapcsán ismét reflektorfénybe került az edzők személye. Igaz, az időközben lemondott kapitány nem gyereket molesztált, de a szülőnek tisztában kell lennie vele, milyen ember foglalkozik a gyerekével. Mert az edző személye szent és sérthetetlen.

Kiderült ez az UNICEF kutatásából is: a gyerek szinte istenként tekint a vele foglalkozó felnőttre, mindenben igyekszik megfelelni neki, s ha a „motiváció” éppenséggel valamilyen erőszakkal egészül ki, azt is elfogadja, gondolván, az csak az ő előbbre jutásáért történik.

– E történet minden szereplője információhiányban szenved: az edző, a szülő és a gyerek is – magyarázza dr. Gyurkó Szilvia gyerekjogi szakértő, az UNICEF-jelentés egyik készítője. – A szülő sokszor saját beteljesületlen álmát próbálja a gyermekén keresztül megvalósítani, ezért a siker érdekében olyan dolgok felett is szemet huny, amit más esetben nem tenne. Ha érzékeli is a bajt, nem tudja, hogy hova, kihez forduljon segítségért. Ha pedig mégis kiáll a gyermeke mellett, de egyedül marad – a többi szülő nem tart vele –, a sportszövetség könnyen „lenyomja”. Ugyanez vonatkozik a gyerekekre is.

Ha meg is tudják fogalmazni a problémát, ha mernek is szólni, nincs olyan szervezet, ahová fordulhatnának.

A vége általában ugyanaz: az áldozat otthagyja a sportklubot, olykor magát a sportot is. Az edző sincs feltétlenül tisztában azzal, mi az, ami még „belefér”, hol a határ a motiváció és a bántalmazás között.

Ahhoz, hogy változás történhessen, fontos a társadalmi konszenzus.

– Ha az erőszakot, legyen az fizikai vagy lelki, elszenvedő azt látja, a társadalom úgy reagál a történetre, hogy az áldozat ledér volt, az eset már több évtizede történt és amúgy is az azóta felmutatott sporteredmények fényében egy erőszakos ügy már nem számít, akkor senki nem fog előállni azzal, hogy őt is bántották – mondja Gyurkó Szilvia. A legfontosabb, hogy tudatosítsuk: az agresszió semmilyen esetben nem megengedett, a gyerekek ellen elkövetett erőszakkal kapcsolatban pedig 2005 óta zéró tolerancia érvényes.

És mi a helyzet a lelki terrorral?

A szülők, edzők nyomásával, miszerint a legjobbnak kell lenni, ha törik, ha szakad? – A gyerekek természetesen szeretnének megfelelni a felnőttnek, de kutatásaink szerint elsősorban a mozgás öröméért – 29 százalék–, a barátokkal való együttlétért – 22 százalék – és a kikapcsolódás kedvéért –14 százalék – kezdenek sportolni. Legyen a sport a gyerek története, és ne a szülőé vagy az edzőé! Ne hajtsuk őket az eredményért, hagyjuk, hogy a sport öröméért mozogjanak – összegez a szakértő.

A SZÁMOK NEM HAZUDNAK. Az UNICEF Magyar Bizottsága 2014-ben mintegy 1000 fő részvételével átfogó tanulmányt készített a gyermekkori sportélményekről. A kutatásból kiderül, hogy bár a válaszadók 63 százaléka pozitív élményekről számolt be, az esetek 73 százalékában előfordult érzelmi bántalmazás, 39 százalékában fizikai erőszak, 31 százalékában szexuális zaklatás, 15 százalékában pedig beavatási szertartás.