Apám, a világítótorony - Száraz Miklós Györggyel beszélgettünk

– Kikívánkozott ez a családregény?

– Nem terveztem, váratlanul jött. Apám majd’ három évtizede halott, az édesanyám is tíz-egynéhány éve. Úgy öt évvel ezelőtt azt vettem észre, hogy a család régi papírjai közt bogarászok. Anyai nagyapám hadifogolynaplóját, apám kamaszkori vagy a börtönben írt feljegyzéseit nézegettem, rakosgattam, kiemeltem darabkákat, hozzáírtam, aztán ráébredtem, hogy egy könyv akarja magát nekem megmutatni. Amikor ezt elhittem, akkor leszerződtem, hogy másfél éven át az egyik napilap hétvégi mellékletébe megírok belőle egy-egy darabkát. Nem a megjelenés érdekelt, hanem a heti penzum. Hogy haladjak. És amíg ezeket írtam, végig ott motoszkált a fejemben, hogy ehhez a „törzshöz” levelek, naplók, rendőrségi jegyzőkönyvek kellenek majd.

– A címe alapján ez édesapja könyve, a mottó szerint mégis az édesanyjáé. Miért?

– Anyám kislánykora óta naplót vezetett. Ma is rettegek, hogy vajon mit őriznek ezek a lapok a kölyökkori – és későbbi – ostobaságaimból. Egyelőre most is csak odáig terjedt a bátorságom, hogy a regény egyik fontos időszakaszának, az 1956 szeptemberétől 1958 májusáig tartó időnek a bejegyzéseit olvassam el. Így tudtam meg például, mert ő sosem beszélt róla, hogy ’56 októberében majdnem agyonlőtték Szegeden a Takaréktár utcai sortűzben, amikor a tömegben előreküzdötte magát a barátnőjével. Orvos létére jobban írt, mint apám és én együtt. És ő nem akarta megfejteni a világot. Elfogadta olyannak, amilyen. Apámat is elfogadta. Sokáig ő volt a hátországa. A biztonság.

– Mikor ismerkedtek meg a szülei?

– 1956. október 9-én. Mindketten leírták a találkozást. Anyám végzős medika volt Szegeden. Nyugodt világ, biztos jövő. Apám kétméteres, jóképű férfi, művelt és okos, mégsem számított jó partinak. Kalandor, iskolázatlan, hisz éppen abban az évben érettségizett volna, amikor a családot kitelepítették a felvidéki Rozsnyóról Törökbálintra. Diplomája nem volt, ám volt priusza. 1952 decemberében, katonai szolgálata után letartóztatták. Államellenes összeesküvés, fegyver- és robbanóanyag-rejtegetés vádjával börtönbe került. Ha nem ’53 áprilisában, Sztálin halála után ítélik el, talán halálbüntetést szabnak ki rá. 1956 szeptemberében egyéni kegyelemmel szabadult.

– Honnan szerzett tudomást minderről?

– Apám elég korán beszélt nekem a börtönről, ’56-ról, háborúkról, Trianonról, történelmi sorskérdésekről. A lelkemre kötötte, hogy tartsam a számat, hiszen mindenütt besúgók fülelnek. Én persze ennek ellenére beszéltem. Hajnalba nyúló beszélgetésekre emlékszem gimnazista barátaimmal. Vitákra. Apám afféle világítótorony volt a szememben. Aki nem igazodott, hanem maga volt az igazodási pont. Autodidakta, annak sok előnyével. A hátrányaiból én sokáig semmit nem láttam.

– Milyen írónak tartja az édesapját?

– Logikus, boncoló, az értelem felől közelítő, tanítani akaró. Tekintély. Azt mondta, sosem lett volna író, ha az lehetett volna, amire vágyott. Kamaszként politikus akart lenni. Csakhogy egy államellenes összeesküvőnek erre esélye sem volt. Az irodalmi munkásságát pótcselekvésnek tartotta. Az írásban, esszében, drámában is politizált. Történelmünk nehéz, kényes kérdéseiben akart okosan, rafináltan hasznos lenni.

– Felmerült valaha önben a kérdés: miért hagyták abban az „ántivilágban” ilyen súlyos témákat feszegetni, vajon nem volt ennek ára?!

– Hát persze. De ez nem egyszerű. Sokáig nem merült fel bennem semmi kérdés. Apámat nagyon erős, szigorúan becsületes embernek ismertem. Tudtam, hogy utálja a rendszert. Nem volt lekenyerezhető. Pedig hiú volt. Például arra, hogy ő szabja meg az „együttműködése” határait. Így tudtam és így tudom ma is. A gyanú mégis kötelező. Mert naivan elfogultnak lenni könnyű. „Az én gyerekem vagy szülőm ilyet-olyat tett? Nem létezik!” Aztán sokszor mégis létezik. Persze, hogy eljött az idő, amikor fel kellett tennem magamnak a kérdéseket, hogy miként lehetett abban a „nemszeretem” korszakban Kossuth-díjas, az Élet és Irodalom főmunkatársa, a Kortárs főszerkesztője. Úgy, hogy soha nem lépett be a pártba. A rendszerváltás után elmentem a Történeti Hivatalba. Nem volt prekoncepcióm, de szerettem volna tisztán látni. Nem sikerült. A pere anyagain kívül szinte semmit nem találtam. Ami képtelenség. Sok méter ügynökjelentésnek kellene lennie róla.

– Sikerült megfejtenie az apját?

– Fogalmazzunk inkább úgy: megértettem. Többet erről nem mondok, hiszen a kérdésre a regény a válaszom. Az biztos, hogy rühellte a szocialista világot, vaknak és ostobának tartotta, de el akarta mondani a maga igazságait, ezért hajlandó volt kompromisszumokra az általa tisztességesnek érzett határokig. Trianon vagy Erdély ügyében lehetséges volt diplomatikusan és okosan írnia, de sosem nyúlt 1956-hoz, mert annak megítélésében nem volt kompromisszumlehetőség. Hazudni kellett volna.

– Munkált önben olyan szándék is, hogy mások esetleges gyanúja alól tisztázza az édesapját?

– Lehetséges. Mérhetetlenül felháborít, hogy az ügynökkérdésben még mindig nincs tisztánlátás, számonkérhetőség. Igenis küzdjön meg mindenki a valósággal, hogy ne lehessen még napjainkban is ezzel sakkban tartani, zsarolni embereket. Az elhallgatás és a korrupció szétrohasztja az országot. Mert ez is korrupció, ne higgyük, hogy nem az. És a korrupció olyan, mint a gomba: terjed, mindenbe beleeszi magát, és szétmar mindent, emberi tartást, hitet, oktatást, gazdaságot, tudományt. Nem is a lopás a legveszélyesebb benne, hanem a züllés, mindenféle értelemben. Dühít, pedig bennem nincs meg apám népnevelő szándéka.

– Akkor milyen író lett ön?

– Későn érő. Sokáig a múlt érdekelt meg a csavargás. Amikor 1989-ben az Új Írás című folyóirathoz kerültem, és jó barátok lettünk a költő Szepesi Attilával, még „könyvtelen” szerző voltam, és egyszer azt mondtam neki: csak kettő vagy három könyvet szeretnék majd írni. Azt felelte: kár, hogy nem tudjuk előre, melyik az a két-három könyv, amit érdemes megírnunk, mert akkor nem kéne vesződnünk a többivel.

– Az Apám darabokban benne van ebben a kettő-háromban?

– Igen, mert a főszereplőim a szüleim, nagyszüleim, dédszüleim. De valami másért is fontos. A valóság volt a nyersanyagom, de minden írói tudásommal, tehetségemmel, számos műfajban szerzett tapasztalatommal azon voltam, hogy a könyvem fordulatos legyen. Igaz, és mégis már-már kalandos. Egyszerre kémregény, szerelmes regény, történelmi regény és korrajz, indiánokkal, cirkuszosokkal, idegenlégiós és hastáncosnő rokonokkal – mégis irodalom. Szépirodalom. Aki elolvassa, annak persze arra is rá kell ébrednie, hogy az ő családja története is pontosan ilyen ágbogas, színes és kalandos, tele irodalmi alakokkal: bolondokkal, lángelmékkel, boszorkányokkal és szélhámosokkal.

Névjegy
SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY
Budapesten született 1958-ban. Édesapja Száraz György Kossuth-díjas író, édesanyja dr. Marek Márta orvos. Az ELTE történelem–levéltár szakán végzett, belekóstolt a régészetbe is. Egy időben a fotózás és a filmezés foglalkoztatta, fényképezett többek között Erdély és a Felvidék tájain, Andalúziában és Tibetben. Későn indult írói karrierje, 39 évesen jelent meg az első regénye – Az Ezüst Macskával 1997-ben berobbant az irodalmi köztudatba, majd következett a nagy sikerű Lovak a ködben. Dolgozott számos könyvkiadó irodalmi vezetőjeként, folyóirat-szerkesztőként, albumok, regények és novellák mellett újságoknak is ír. 2001-ben a Szabad Föld Kiskönyvtár sorozat megrendelésére született meg Menyasszonyfátyol című kisregénye. 2003-ban József Attila-díjjal tüntették ki. Fitz József-könyvdíjas, miniszterelnöki különdíjas, Bertha Bulcsú-emlékdíjas.