Apáti Bence: Trollokkal nem foglalkozom

– Hogy érzi magát a másik oldalon, a tévében?

– Köszönöm, nagyon jól. Nézőként elvarázsol a tehetség minden formája.

– Annyira, hogy láthatóan képes „eszét veszteni” egy-egy produkciónál.

– Rajongó típus vagyok. A Kismenőkben is őszinte a lelkesedésem, az sem baj, ha ez néha elnyomja bennem a zsűritag kritizálási szándékát. Óriási felelősség véleményt mondani kibontakozó gyerekekről, pláne a televízió nyilvánossága előtt, ezért én negatívumok helyett inkább építő jellegű megjegyzésekre törekszem, és biztatom azt, akit érdemesnek tartok rá. Aztán másnap kíváncsian lesem az internetet, mit írnak a fórumokon a kommentelők – rólam is.

– Meglep, hogy neve nincs hozzászólásokat olvasgat. Néhány hónappal ezelőtt az egyik írásában éppen ön kritizálta éles hangon a filmrendező Nemes Jeles Lászlót egy szerencsétlenül elsült, a zsidózások miatt sértett hangú nyilatkozata után: aki épp élete legnagyobb sikerét éli meg, az ne olvasson kommenteket!

– Most rajtakapott. Való igaz – legalábbis elméletben –, hogy név és arc nélküli trollok mocskolódásaival nem érdemes foglalkozni, de élesben mégis nehéz megállni. Balett-táncosként hozzászoktam, hogy megmérettetik a teljesítményem, de a kritikus legalább aláírja a nevét, jó esetben szakmai érvekkel indokolja a véleményét. Az interneten azonban az emberek mintha minden józan kontrollt elvesztenének, a vélemény- és szólásszabadság szentségét keverik a butaság gátlástalan szókimondásával.

– A saját bőrén tapasztalta mindezt?

– Minél jobban kitárulkozik valaki a médiában, annál több beszédtémát, egyszersmind nagyobb lehetséges támadási felületet ad. Ennek dacára igazán bántó, rosszindulatú megjegyzéssel még nem találkoztam, nem döngöltek a földbe – valószínűleg azért, mert nem vagyok megosztó személyiség,

– Ez is meglep, merthogy ön nemegyszer közéleti-politikai kérdésekben is állást foglal az írásaiban – márpedig ez önmagában elégséges a besoroláshoz.

– Ez a baj: nálunk nincsenek érvek, csak szekértáborok. Értelmiségi családba születtem, színésznő édesanya és író-újságíró édesapa gyermekeként nevelkedve számomra természetes, hogy gondolkodom, sőt el is mondom a véleményem, és nem fogadom el kritika nélkül mindazt, amit látok-hallok magam körül. Világéletemben sokat olvastam – újságot, folyóiratot, könyvet –, a politika is érdekel. Legfeljebb az számít új motívumnak, hogy egy ideje blogokban vagy a Facebookon megírom a gondolataimat, és sokan kíváncsiak rájuk. A közlési vágy egyben terápia is: megnyugszom, ha elmondhatom az igazamat. Nem kell velem egyetérteni, sőt tessék velem nyíltan szembeszállni, vitázni – csak, könyörgök, ne vagdalkozzunk!

– Az sem rettenti vissza a politikától, hogy egy az egyben megbélyegeznek kultúrintézményeket azzal, valamelyik szekértáborhoz tartozik?

– Igazságtalanok ezek a billogok, mert nem maga a színház politizál, csupán bizonyos darabok vagy egyes művészek. Én sem az Operaház véleményét képviselem, csupán a saját magamét. Sok barátom másképp gondolkodik, mint én, nagyokat vitázunk, utána mégis tudunk együtt dolgozni a színpadon. Egyébként is, a balett épp eléggé szenvedett már igazságtalanul az ország egykori politikai hovatartozása miatt.

– Ezt hogy érti?

– Valaha a legendás orosz balettet – külső nyomásra – nálunk is erőltette a kultúrpolitika, de ebből legalább profitált az ország: az oroszok után a magyarokat világszerte a legjobb táncosokként jegyezték. Keveházi Gábor, Róna Viktor, Dózsa Imre, Fülöp Viktor és Kun Zsuzsa, Lakatos Gabriella, Orosz Adél óriási művészi magasságokban jártak, az általános műveltség részének számított ismerni a nevüket, annak is, aki sosem járt balettelőadáson. Amikor én felvételiztem a balettintézetbe, azon a héten a Nők Lapja címoldalán a Solymosi Tamás és Zoltán balettművész testvérpár szerepelt. Ez a megbecsültség és perspektíva lebegett egy magamfajta újonc szeme előtt, amikor sok száz jelentkezőből bekerült a legjobb húszba – ebből nyolcan végeztünk. A rendszerváltás után szép lassan mindenki elfordult a balettől: a konzervatív értékrendű kultúrközeg a klasszikus orosz gyökerei miatt idegenkedett tőle, a liberálisok pedig inkább a kortárs balett felé indultak el. Mindeközben a szakma is széthúzott. Napjainkban ott tartunk, hogy egy évben csupán négy fiú felvételizik.

– Temetnünk kell a balettet?

– Lehetne a magas művészet elefántcsonttornyában sértetten duzzogni azon, hogy kihalóban van a szakmám. Én inkább igyekszem láttatni magam a színpadon kívül is, hogy szélesebb körben megszerettessem a táncot. Pár éve az Operaház felismerte, jó, ha egy színháznak vannak arcai, akik reklámfilmekben, óriásplakátokon szerepelnek. Érdekesség lettem én is mint tetovált balett-táncos, aki ráadásul bokszolgat is. Én őszintén hiszem, hogy amikor egy kereskedelmi televízió tehetségkutató műsorának zsűrijében helyet kap egy táncművész, a személye révén újra figyelem vetül a balettre is – ezt hívom küldetésnek.

– Ön nagy küzdőnek tűnik.

– Pontosabban: fanatikus vagyok. Gyerekkoromban karatéztam, bokszoltam, fociztam, futottam – mindig minden sportot akkora elánnal csináltam, hogy kiemelkedő legyek benne. Emlékszem, hogy a balettintézetbe sántikálva mentem felvételizni, mert előző nap megsérültem, mégis elsőre felvettek, annyira akartam. Nehezen indult a pályám, a főiskolán sokáig kettessel-hármassal meneteltem. Legyünk őszinték: nem voltak meg a kellő adottságaim a baletthez. Ami még önmagában nem tragédia, hiszen Nurejev kifejezetten rossz adottságokat kapott, míg Barisnyikovnak mindene megadatott a baletthez – és mindkettő a világ legnagyobb táncosa lett. Az számít, hogy kiben van meg az az elszántság és őrület, hogy folyamatosan, akár napi hat-hét órákat is gyakoroljon. Aki félvállról veszi, elvérzik. A balettmestereim értékelték bennem a fanatikus akaraterőt, én pedig meg akartam felelni a bizalmuknak.

– Sikerült! A Magyar Táncművészek Szövetsége 2013-ban Az évad legjobb férfi táncművésze díjjal tüntette ki.

– A karrieremet Seregi Laci bácsinak köszönhetem: 20 évesen ugrottam be egy táncos helyett a Spartacus című darab balettkarába, ekkor fedezett fel – 25 évesen eltáncolhattam a címszerepet. Ma is hallom, ahogy a maga jellegzetes hangján biztat a kulisszában: „Mutasd meg nekik, Winnetou!” Csak a kedvenceit szólította becenéven. Egy óriási üveg pezsgővel is meglepett; senki nem akarta elhinni, hogy tőle kaptam, mert köztudottan ő csak ígérgette mindenkinek, kap majd sört. Kiválasztott lettem. Seregi zseniális mesterként mindig a táncos erősségeire koncentrált, ennek ellenére rengeteget harcoltunk együtt, ki-ki a saját elképzeléséért – merthogy művészileg én is nagyon önfejű vagyok. 29 éves koromra az összes Seregi koreografálta darab főszerepében színpadra állhattam. Szerencsésnek érzem magam azért is, mert táncolhattam fehér balettdresszes klasszikus hercegeket és hús-vér karakterfigurákat egyaránt. Ahogyan az élet más területein is szeretem, hogy a balett mellett van a boksz, a filmforgatás, a motorozás, az írás és még ezer más.

– Önnek a teste a munkaeszköze. Szabad boksszal, motorozással kockáztatnia az épségét 35 évesen?!

– Higgye el: nem kockáztatok, az életemben a balett az első. A táncos pályája viszonylag rövidre van szabva: mire megszerzi a technikai tudást és az élettapasztalatot, addigra elkopik a test – úgyhogy nagyon vigyázok rá. Tizenhat év alatt sose mondtam le előadást. Ugyanakkor szűkös nekem a tér, ha nincsenek mindig új kihívások. Kell a folytonos adrenalin, de érzem a vesztenivalómat is.