Azt se tudtuk, létezik ilyen izom!

Jól felszerelt a terem, de zuhanyozót nem látni. Nem jutott eszükbe, vagy minek kellene, mindenki a közelben lakik, a távolság otthonról elhanyagolható. Egyutcás falu Drávaszerdahely: a központ tíz perc gyalog. Az idősebbek mackóban jönnek, régről maradt. Járnak kitartóan, nyögnek, szuszognak, de fel nem adnák. Az ifjabbak? Közel Harkány, Pécs, a sportbolt, a legújabb divatnak megfelelőn öltözve érkeznek. Az épületből, ami őrzi régi nevét, Tanácsháza Kiskocsma, fitneszterem lett. 

A falu lakossága felsőtestet erősít, fél éve gyúr, fogy, s mivel tétje is van, abba nem hagyja. Volt enyhe ellenkezés, a falu így kocsma nélkül marad, de ha fel is buzog a kurucos vér, hamar csökken. Kevesen jártak már ide, kértek egy italt, ültek, hallgattak – pedig a kocsmában az is szép, az ember nincs otthon, s levegőn sem, de beszél, vitatkozik. Nem meggyőzni akar, s nem azért, hogy a mondattól változást vár, csak a vita kedvéért. De kis település ez, 214-en lakják, ismer itt mindenki mindenkit, s talán tudja róla azt is, hogy miről álmodik, elég, ha köszöntik egymást. Nincs kérdés, csak válasz, azt közvetíti televízió, rádió. Néhány asszony csapta össze a kezét: bezárt a kocsma, így a férfiak nem négykézláb jönnek haza. 

Amúgy az ormánsági falu nem panaszkodhat: három éve az ország tíz leggazdagabb települése közé tartozik. Mire a helyiek úgy válaszolnak: ne már! 

Vidám polgármesterre számítunk, a falu jól halad. Alpár György Zoltán mosolygós, jó beszédű ember, s mégis érezni, csalódott. Amúgy pécsi, nem itt született, „gyüttment”. Mélységi határőr volt, ellenőrizni a helyi kocsmárost állította meg, aki elárulta, belefáradt már, a kocsma bérleti jogát eladná. Jó, ez se tegnap történt, 2003-ban, hogy belőle kocsmáros lett. 

Rájött, itt semmi sem változik, áll az idő. Huszonévesen az önkormányzatot nyaggatta, valamit tenni kellene, de legyintettek rá, kapkodni felesleges, az idő mindent megold. 2005-ben elhunyt a polgármester, időközi választást tűztek ki. Alpár rájött, volna itt lehetőség, sok tervet szövögetett. Alig kampányolt, két szavazattal kapott ki. A falu hatmillióból gazdálkodott, ami egy embernek elég, településnek nem sok. Egy év múlva újra indult, és a választók döntöttek: „Gyuri ne beszéljen, mutassa meg, mit tud!” 

– Butaságot követtem el, hogy amikor megválasztottak, kamerával nem mentem végig a falun. Mert azóta bármi változott, épült, szépült, csak legyintenek rá, ez ugyanígy nézett ki – mondja Alpár. Pedig nem volt itt járható út, játszótér, járda, komfortos vendégház, s bár folytathatná, legyint: ki a kákán is csomót keres, talál. 

Ő cserében folklórfesztivált rendezett, 490 együttes jött volna, ha reggeltől estig zenélnek, az is három nap. Fellépő volt, csak néző alig. Rendezett falunapot főzőversennyel: plazmatévés, wellnesshetes, laptopos díjjal. Indult ő is: az ételt tűzön felejtette, de mindegy, ő jól érezte magát, bár hallotta, ez bunda volt. Néhányszor még megtartotta, de ennek vége, mint ahogy a közös disznóölésnek is. Jöttek tízen-tizenöten, pedig sztárfellépőt is hozott, ő meg csak üzenetet kapott: fiam, ha készen vagytok, kóstolót azért küldjél! Így árvult el a kultúrház, látogató alig jött. Meg a nyugdíjasotthon, jobb otthon tévézni, mint egymást kerülgetni. 

Pedig a falu ismert és gazdag lett. Nemcsak azért, mert Alpár felajánlotta, a települést örökségbe adja, s egy hazatelepülő amerikás magyar egymilliót adott – cserébe nem kért semmit, ám oklevelet, a falu kulcsát és egy babgulyást kapott. Azóta nem látták. 

S nemcsak azért, mert a falu első embere tiszteletbeli alpolgármesteri helyeket kínált, fedezzék már fel őket. Az Irigy Hónaljmirigy szólt, rendben. Gondoljunk bele, nyolc alpolgármester ekkora településen! Később jött az üzenet, nem vállalják, nehogy valaki politikai üzenetnek érezze. Lett helyettük másik „celeb”, Polgár Péter zenész-humorista, aki gyorsan írt egy mulatós számot a polgármesternek Nagyon baba címmel, klippel és CD-vel – ami kétségkívül unikum, regnáló polgármester a falu járdaépítéséért énekel. 

Ki ne hagyjuk: a falura rátört a jólét azáltal is, hogy a határon épült a horvát–magyar földgázállomás (bár előtte vitatták sokan, kell-e ez ide), és három éve az iparűzési adóból lett pénzük bőven. Tartozásaikat – az iskoláért 1990 óta nem fizettek – törlesztették. Helyi adót senki nem fizet. A templomukat felújították, ingyen viszik a szemetet, lett közvilágítás és járda, a falut térfigyelő kamerarendszer óvja, a kutyákat térítésmentesen oltják, a gyerekek 14 éves korukig ingyen esznek a harkányi iskolákban, a helyiek kedvezménnyel használják a gyógyfürdőt. 

Alpárt díjazzák is érte, megválasztják. De közben mondják: ó, a Gyurinak dolga semmi, ül, lógatja a lábát. 

Indulunk vele. A boltot most újítják fel, egy hét múlva átadhatják. A kapukhoz bejáróhidak épülnek, kijön önerőből, húszmillióból. Internet minden házban van. 

A kocsmából pedig fitneszterem lett, mozogjon, aki akar. Január elején az önként jelentkezőket a polgármester és egy képviselő előtt mérlegelték, az adatokat borítékolták – aki június 8-ig fogy, újra mérlegelik, és leadott kilónként 2000 forintot kap. Ötezret akartam adni, de leszavaztak, az túlzás lenne, mondja Alpár. Kulcsa mindenkinek van, jöhet bármikor. 

Húszan mérlegeltek, de járnak mások is. Verseny? Van, aki nem veszi túl komolyan, három napig nem eszem, három kiló lemegy, abból kijön egy vacsora Harkányban, mondják. 

De van, aki mindennap jár, nem a pénz miatt, bár az se mellékes, divat fogyni, szálkásítani. Ketten vannak a teremben, Eszik Adrienn és testvére, Vivien. Sok pénzt ők nem nyerhetnek a mozgáson, felesleg nincs rajtuk, rendben vannak, de járnak, mert mozogni jó. 

Emelgetem a gyerekeket eleget, mondja Bíró Attiláné a terem előtt. A kocsmában dolgozott, de három éve megszületett Hanna, majd fél éve Zsüliett. A férje Németországban dolgozik, hegeszt, három-négy havonta jár haza. Súlyzózni, gyúrni nincs nekem időm, ezért nem is neveztem, mentegetőzik.

Nem mérlegelt Antoni Jánosné sem. Nyugdíjas már, egy napot késett a nevezéssel, de azért jár. A lánya Pakson él, látott már ilyen gépeket. Amikor először lement, egy óra alatt úgy elfáradt, otthon a fotelben elaludt, és olyan izomláza lett, két napig hajolni sem tudott. De nem panaszkodik, a szomszéd Bajuszék majd’ tíz évvel idősebbek, mégis járnak, erősítenek. 

– Vénségemre kocsmajáró lettem – mondja Bajusz László. – Tizennégy éve élünk itt, hétvégén a kocsmába újságért mentünk, ott árulták. A kocsma megszűnt, újság nincs. 72 éves múltam, van dolog a kertben, mozgok eleget, de kedden, pénteken fél nyolctól fél kilencig a gépeket tesztelem. Sokat nem fogytam, de olyan izmaim lettek, amikről azt se tudtam, léteznek-e. De kívánom a csülköt, a pörköltet nokedlivel, megint ott vagyok kilóban, ahol kezdtem. Számít? Nem nyerünk? De jó ott. Ugye, mama? – kérdi asszonyát, aki túl a szívműtéten edzést azért nem mulasztana. 

– Hallom, akad, aki január óta nyolc kilót fogyott. Megsúgom, én kettőt-hármat – árulja el a feleség. – Mire költöm a pénzt? Még nem tudom. A papa? Ő imád pecázni, de enni is, a felszerelését egészítené ki. Hanem amit kedden lead, péntekig visszaszedi. Lehet, egy horogra vagy csalira telik összesen. Na és?! 

A polgármester? Nem indult, pedig úgy véli, három-négy kiló van rajta pluszban. A terembe se jár, ne vádolják, hülyeségre költi a pénzt. Énekelni nem tanult, de most vidám, mulatós zenés CD-t vesz fel, polgármester, ha énekel, annak van hírértéke.Mire készül még? A falu, mert ennyire jól megy neki, állami támogatást nem kap; jövőre, ha a hidak is elkészülnek, s más fontosabb nem akad, lehet, a gázteleptől befolyó adót a falu szétosztja a lakosok között. Kezdjen vele mindenki, amit akar, mondja. 

A szeme nevet. Ember meg nem mondja, viccel vagy komolyan gondolja.