Balogh Géza: Eljárt az idő az ezresek felett

Némi kutakodás után elő is jött a tisztaszobából egy szakajtónyi régi, zöld színű ezressel, amit a fejkendőjében rejtegetett. Megszámolták, 214 ezer forint volt – épp elég az átmeneti pénzzavar enyhítésére.

A nagymama elmondta, még a rendszerváltás idején kaptak kárpótlásul egy darabka földet, amit a férje halála után eladott, a pénzt pedig eldugta rosszabb időkre. Igen ám, de közben eltelt negyedszázad, s azokat a címleteket már kivonták a forgalomból! Félő volt tehát, hogy nem érnek semmit. Azért próbaképpen az unokák bevittek a bankba pár bankót, amit ott annak rendje-módja szerint szépen be is váltottak. Aztán vitték a többit is, és a kis vállalkozás talpra állt. A nagymamát pedig köszönetképpen most készülnek elvinni a tengerhez, mert azt még sohasem látta.

Valami hasonló, bár nem ilyen szerencsésen végződő esetnek én magam is tanúja voltam Romániában. A híres nagybányai festőiskola legendás alakja, Mikola András özvegyénél vendégeskedtem.

Veronika jóval fiatalabb volt a festőnél, de az én látogatásomkor jócskán betöltötte már a nyolcvanat, s panaszkodott, hogy mindent elfelejt. Elmegy a boltba, s amikor hazajön, akkor jut eszébe, mit is kellett volna vásárolnia. Vigasztaltam, hogy mással is megesik ez, de arra már nem tudtam mit mondani, mikor elővett egy nagy kosár papírpénzt. Volt benne vagy százmillió lej – de régi címletekben!

– Miért nem cserélte be a lejváltás idején? – meredtem rá a tömérdek bankóra, ami teljesen beterítette a kanapé ülőkéjét.

– Mert nem találtam – legyintett Veronika –, pedig kerestem mindenütt.

Az élelmes és főleg pénzes magyarországi műgyűjtők idejekorán, még a Ceausescu-rendszer idején felfedezték maguknak Nagybányát, s vették-hozták tízesével az akkor még viszonylag olcsó nagybányai festményeket. Mikola özvegyét is állandóan zargatták, de ő nem szívesen vált meg az ura képeitől, pedig a férj halála után nagy szegénységben élt, szükség lett volna minden lejre. Egy pesti orvos azonban addig járt a nyakára, amíg igent nem mondott. Közrejátszott ebben a kép mérete is, beborította a fél falat, azt ő már nemigen bírta rendszeresen pókhálózni. Megegyeztek hát egy tekintélyes összegben.

A doktor leszámolta a pénzt, s vitte boldogan a képet, amit némi baksis fejében a határon is szerencsésen átvitt.

Veronika pedig estére szólt az egyik rokonnak, hogy jöjjön át, mert ő nem tudja, mit csináljon azzal a temérdek pénzzel – de addigra a kosárnyi lej nem volt sehol! Tűvé tették érte az egész házat. Ami nem kicsi, három hatalmas szoba, telezsúfolva műkincsekkel – a gazda meg a barátai, Börtsök, Réti, P. Kovács, Husovszky képeivel, vázákkal, szobrokkal, a sarokban pedig még egy hatalmas medve is áll. Ha ott eldug valaki valamit, nagy szerencse kell, hogy megtalálja. Veronikáék nem találták.

– Egyáltalán, átadta azt a pénzt az a pesti ember? – kérdezte ekkor a rokon, és Veronika elbizonytalanodott.

– A pénztárcából kivette, le is számolta… de hogy ide is adta volna?!

Még sokáig keresték a pénzt, de hiába. Nehezen bár, de Veronika is beletörődött, hogy becsapták – ám attól kezdve idegent nem engedett be a házba.

Sok-sok évvel később nekem is csak nagy protekcióval sikerült bejutnom hozzá. Akkor mesélte el ezt a történetet is, de már csak mosolygott kesernyésen rajta. Mert meglett a pénz: a nagy kóperta be volt szorulva a fal és a kanapé közé. Volt öröm, de eltelt közben sok-sok év, s a román bankok nem adtak a régi lej helyett újat...