Levegőben - Volt egyszer egy léghajó

Ilyen tudós volt például a XVII. században élt Francesco Lana Terzi nevű jezsuita szerzetes, aki rájött, hogy a levegőnek is van súlya, tehát már csak találni kell egy annál is könnyebb valamit, s máris lehet repülni. (Egy valódi hajót: vitorlást álmodott az űrbe, de a kor technikája sajnálatosan nem volt még készen erre a röpülésre…) Aztán jöttek a Montgolfier fivérek, akik meg azt vették észre, hogy az égő papír hamuja az égbe száll. Innen már csak egy lépés volt a levegő melegítése, amit aztán egy vászon-papír ballonban fogtak fel, alá egy kosárkát szereltek – abban folyt a fatüzelés –, és máris a levegőbe emelkedhetett az első hőlégballon. Bár XVI. Lajos király, biztos, ami biztos, rabokat akart először a magasba küldeni, de helyettük egy fiatal orvos és egy francia márki vállalta, hogy beszáll a gondolába. Mindez történt 1783. október 19-én, Párizs mellett: ez volt a világtörténelem első ballonrepülése.

Nemcsak akkor, máig is problémás azonban a hőlégballon irányítása, mert azt leginkább a szél viszi valamerre. Ezen segít a léghajó, amelyhez immár motor is jár, így nemcsak föl és le, hanem előre, hátra, jobbra és balra is lehet vele forgolódni. Hagyjuk most e masinák amúgy könyvtárakat megtöltő irodalmát – hagyjuk a zseniális Schwarz Dávidot, majd a találmányát megszerző Ferdinand von Zeppelint, meg még a Hindenburg léghajó katasztrófáját is –; szögezzük le, hogy van tehát a hőlégballon, s van a léghajó. S van e kettő háziasítása: a hőléghajó. Illetve, az csak volt…

Amiről egyébként vagy húsz évvel ezelőtt a Szabad Föld is beszámolt, imigyen:
„A minap az őcsényi repülőtérről felemelkedett a kétmotoros, 43 méter hosszú, 4700 légköbméteres léghajó, amelyhez hasonló hazánkban még nem készült.” (Lám, már akkor is tudtunk hibázni, hiszen a szivar alakú masina nem léghajó, hanem hőléghajó volt… Hogy mi a különbség? Hát az, hogy a léghajót valamilyen gázzal töltik meg, a hőléghajót pedig – őrizve hőlégballonos eleinek emlékét – a meleg levegő emeli fel.)

Az a bizonyos őcsényi premier nemcsak Magyarországon, hanem az akkori Európában is egyedinek volt mondható. Szerencsénkre egykori készítője még pontosan emlékszik a részletekre. Ő Sós Mihály, aki ma is az őcsényi reptér mellett, Szekszárdon él. – Nemcsak manapság, de a kilencvenes években is sokan jártak Németországba dolgozni.

Ilyen volt egy Jakab Rezső nevű fiatal hegesztő is, aki odakint látott mindenféle repülő alkalmatosságot: léghajót is, hőlégballont is. Megtetszett neki ez a madárlét, s a testvérével belekezdtek egy léghajó építésébe, pontosabban annak vázát és a hatszemélyes gondoláját – utaskabinját – csinálták meg. A ballont Magyarországon akarták elkészíttetni; gondolták, itthon olcsóbb lesz.

A magyar légügyi hatóságnál érdeklődtek, tudnak-e ballonkészítő szakembert ajánlani. Ja, meg hogy mekkora ballont kell csináltatniuk, hogy felemeljen hat embert. Mindkét kérdésükre választ kaptak: menjenek el egy Notheisz Antal nevű úrhoz, aki hőlégballonokat gyárt, valamint, hogy az egy köbméteres ballon 30 dekát képes emelni. Így kiokosodva aztán el is utaztak Pécsre, Notheisz úrhoz.

– Vagyis akkor tévedett a Szabad Föld, és Notheisz készítette el a hőléghajót?

– Nem, én lettem a szerencsés, de csak később kapcsolódtam a történetbe. Rólam annyit, hogy gépészmérnökként, majd repülőgépészeti szakmérnökként kerültem előbb a kaposújlaki, majd az őcsényi repülőtérre. Mezőgazdasági repülőket és helikoptereket javítottunk, de mindkét bázison működött repülőklub is. Érdekelt a repülés, jelentkeztem is vitorlázórepülőnek, de mivel színtévesztő vagyok, elküldtek. Viszont kiderült, hogy egy hőlégballon-pilóta lehet akár színtévesztő is, így hát azt a vizsgát sikerrel letettem. Az újkori hőlégballon-repülés „szezonja” volt ez, jó néhány ballon készült Magyarországon, egyedül a keleti blokk országai között, beleértve a nagy Szovjetuniót is. Az első magyar gyártású hőlégballon, a HA–001-es lajstromszámú Pannónia 1977- ben készült el Budaörsön. A gyártás másik „guruja” volt az a bizonyos Notheisz Antal, aki Pécsett dolgozott. Persze nem egyedül: a KÖGÁZ „koppintotta” például a hőégőt egy nyugati modellről, a kosarakat meg Rábapatyon fonták, Notheiszre és csapatára maradt a ballon készítése. A hőlégballonok jó minőségűek és biztonságosak voltak, annak ellenére, hogy nem volt kidolgozott, jóváhagyott gyártási dokumentáció.

– És akkor megérkezett Jakab Rezső a hőléghajójával…

– Nem, előbb még én is beléptem Notheisz üzemébe, ami a rendszerváltáskor tönkre akart menni. Ezen egy amerikai segített, aki megvásárolta a gyárat. Később azonban összevesztek, Notheisz elment, alapított egy új céget, én meg ottmaradtam. Notheisz is, mi is gyártottuk a ballonokat; nagyjából három évvel később jelentkezett nálam Rezső. Aki, ahogy mondtam, Notheisznél kezdett, de egy év elteltével sem fejeződött be a léghajó ballonjának a gyártása, vélhetően félt a szokatlan feladattól. Mindenesetre ők is összevesztek, Rezső így jött hozzánk.

– Kicsit ingerlékeny szakma a repülés, nem?

– Meglehet, én mindenesetre megsajnáltam, hiszen többéves munkáját és minden pénzét ebbe ölte. Megnéztem, mit tehetünk. A kupola 3-4 darabból állt, részlegesen összevarrva. Nyilvánvaló volt, hogy elölről kell elkészítenem a léghajó terveit, hiszen nekem kell majd működőképes állapotba hozni, hogy megkaphassa első magyar hőléghajóként a típusalkalmassági bizonyítványt és a lajstromjelet. Elkezdtem a tervezést. Rezső rajzait bevittem a tervező programomba, s elkészült a léghajó 3D-s méretarányos rajza. Így meg tudtam állapítani a térfogatát, majd kiszámíthattam, hogy az adott anyagokból legyártva és a meglévő kabint aláakasztva képes lesz-e repülni. A méreteken már nem tudtam változtatni, de szerencsére az eredmény nagyjából elfogadható volt, bár az már látszott, hogy nyári melegben a hőléghajó nem lesz képes teljes terheléssel repülni, ehhez több száz köbméterrel nagyobb kupolát kellett volna tervezni. De aztán valahogy minden összeállt, s az őcsényi repülőtéren az első felfújás alkalmával mindjárt a levegőbe is emeltük a léghajót.

– Ki vezetett?

– Én, hiszen nekem már volt legalább egy hőlégballonos vizsgám. Mellém beóvatoskodott Rezső is, aki viszont még soha nem ült semmilyen légi járműben: ez volt élete első repülése. Én pedig még életemben nem ültem léghajóban. Felfűtöttem a kupolát és lassan elemelkedtünk. Rezső nagyon izgult, észre sem vette, hogy felszálltunk, pedig már 30 méter magasan voltunk. Addig mindkét motor alapjáraton működött, majd mindkét gázkart finoman előre nyomtam. A léghajó szépen reagált, elindult előre. Finoman meghúztam az egyik irányító kötelet, a léghajó lassan oldalt fordult. Meghúztam a másik kötelet, a másik irányban is működött. Azt hittem, minden rendben, ám a kötélzet ettől kezdve megszorult. Kisodródtunk a repülőtérről, de szerencsére nem volt erős a szél, így le tudtam tenni a léghajót a szántásra. Ez volt az első út. A további tesztekhez berepülő pilóta segítségét kértem, olyanét, aki ért a léghajó vezetéséhez és tud segíteni a vezérlés beszabályozásában. Megtörtént a hatósági berepülés is, az ünnepélyes átadás, de a Rezsőnek továbbra sem volt semmilyen repülős jogosítványa. Ráadásul a hőléghajóhoz előírtak vagy 150 órányi hőlégballonos vezetést. Erre vett egy hőlégballont, mindent összepakolt és elment Magyarországról.

– Mi lett vele?

– Pontosan nem tudom. Állítólag a hőlégballonjával fizető vendégeket repültetett, ami az ő gyakorlottsága miatt nem volt egy szerencsés ötlet… Később lett valami „eseménye” is – a repülésben ez a balesetekre alkalmazott kifejezés –, állítólag eltiltották, eladta a masináit, a továbbiakról nincs információm. Viszont büszkeséggel tölt el, hogy bizonyos szempontból a magyar hőlégballon-repülés úttörőinek a nyomdokaiba léphettem. Az első magyar hőlégballon is az őcsényi repülőtérről emelkedett fel, és az első magyar hőléghajó is ugyaninnen startolt.

– Mindez történt 1996-ban. Abbahagyta a repülést?

– Nem, később is gyártottam a ballonokat; talán nem túlzás, hogy új iparágat: a repülő reklámok világát megteremtve. Kezeim közül égbe szállt hatalmas sörösüveg és motorolajos doboz; ez utóbbi egyliteres változatát a szlovén olajosok nyomták a kezembe, mondván: egy ilyennek négy emberrel repülni kell. Repült is…

– Az interneten látom a honlapján, hogy megírta emlékiratait. Ami azt is jelentheti, hogy végleg letette a lantot. De akkor mit keres itt ez a láthatóan új fotó, amelyen egy jókora helikoptermodell mellett pózol?

– Hatvanöt vagyok, de úgy látszik, nehéz megnyugodni… Dél-Koreában készült ez a háromméteres távirányítású helikopter, amelyet szeretnék képessé tenni a precíziós permetezésre. Azt tervezem, hogy e mellé egy speciális drónt készítek, az különféle kamerái segítségével, nagy pontossággal meg tudja határozni, hová, milyen és mennyi vegyszert kell kiszórni. Vagyis megszűnik a fölösleges kiszórás, a méhek sem pusztulnak tovább. A koreaiak boldogan jönnének, de az én cégemmel kicsik vagyunk a projekthez, nem tudunk pályázni. Tőkeerős helyi mezőgazdasági partner kellene.

– Az azért szép lenne, ha az őcsényi repülőtérről szállna fel az első okospermetező is…