Aligai retró - Bejártuk a lassan hatvanadik szezonjára készülődő üdülőt

Balatonaliga felé mesélem fotós kollégámnak, Zsoltnak, mit is jelentett Aliga ama bizonyos átkosban, de mivel nincs annyi idős se, mint a rendszerváltás, csak kevéssé érdekli, hogy mi volt a Központi és a Politikai Bizottság között a különbség. És hogy mit jelentett, ha valaki Aliga I-re, egy faházba – a kezdetekkor még ilyen is volt –, vagy kőházba, esetleg egy villába, vagy egyenesen Aliga II-re kapott beutalót. Az ide érkező funkcik azonnal tudhatták, hol is tartanak éppen a nómenklatúra égig érő grádicsán.

Ugyan nem tudom, hogy Németh Lehel szívből énekelte-e a hatvanas években, hogy „Nekem a Balaton a Riviéra” – de azt kijelenthetjük: a pártelitnek biztosan az volt. A szocialista hatalommal szinte egy időben megjelent az új vezetők üdültetésének az igénye. Országszerte pártüdülők létesültek, hogy a káderek és családjaik megfelelő – értsd: védett – körülmények között tölthessék szabadságukat.

A legkedveltebb üdülők, mit tesz isten, a Balaton partján helyezkedtek el: Aligán, Arácson, Földváron, Tihanyban. Közülük a legnagyobb az aligai komplexum volt.

Hogy milyen volt ott az élet? Azoknak a sokaknak, akik soha nem jártak arra, egy Szabó Gábor nevű egykori villanyszerelő mesél Kovács Ádám 2012-ben készült filmjében. Íme:

„Balatonaliga Rákosi Mátyásnak tetszett meg 1947–48-ban, ezért a kommunista párt kisajátította a települést, és lezárt pártüdülőt létesített a területen. Az itteni nyaralótulajdonosokat pedig egyszerűen kitelepítették: hajnali teherautó, a legszükségesebbek összepakolása és indulás a szocialista jövendőbe…

Az üdülő annyira zárt volt – kívülről semmi sem látszott –, hogy még a párttagok közül is csak kevesen tudták, mi készül Aligán. Parancsnok volt, parancsnokhelyettes, rendes őrség. A magas parton reflektoros őrszemek, a vizet meg motorcsónakos rendőrök védték. Később az üdülőt kettéosztották, lett Aliga I. és Aliga II. A külön őrséggel védett, belülről is elzárt Aliga II. villái a párt legfelsőbb vezetőinek voltak fenntartva. Kádárnak – a párt ajándékaként – átépítették a 4-es, kicsi villát nagyobbra. Akkor hosszú ideig nem jött, nem tetszett neki ez az urizálás, puritán ember volt. Rendszerint augusztusban töltött itt egy hónapot a feleségével, úszott, horgászott, olvasott, sokat sétáltak és esténként megnéztek egy-egy filmet. Fönt evett a többiekkel a nagy étteremben, amikor kiment a WC-re, rohantak utána, hátha szóba áll valamelyikükkel. Ha sétálni ment Mariskával a mólóra, a kormányőrök parancsnoka kísérte fekete lakkcipőben és NDK-s tréningruhában…

A villák közül az egyest, miután Castro itt járt, már csak Castro-villaként emlegették. De üdült itt Honecker, Gagarin, Brezsnyev, Gromiko is.

Az oroszok italos emberek voltak, berúgtak, egyedül Gorbacsov nem ivott. Brezsnyev, amikor jött, hozta magával a sleppjét, mert különben, mire hazaér, leváltották volna…”

És így tovább, folyik a mese, gazdagodik a történelem. Aki a rendszerváltás után erre járt, tanúsíthatja, ma már nevetségesnek számít az a kiváltság, amely az akkori fejeseknek dukált. A villák berendezése mai szemmel szánalmas, a fürdőszobák egy lakótelepi fürdőszobát is alulmúltak.

Az igaz, hogy volt banán és volt narancs – a fél Unicum az üveg Radebergerrel együtt sem került 12 forintba –, a kádercsemeték tollaslabdáztak, volt vízibicikli, sőt állítólag a Biszku lányokat a rendőrségi motorcsónak vitte vízisíelni, de lássuk be, a mai országlók ezen csak kacagnának…

Persze egyszer minden jó véget ér. A rendszerváltáskor Aliga szabad préda lett. Itt is megjelentek azok a bizonyos „vállalkozók”, akik szintúgy gépfegyveres őrséggel képzelték el Aliga jövőjét, de szép lassan kikoptak innen – némelyiküket sikerrel felrobbantották a pesti éjszakában… –, az állam meg teszetoszán tologatta innen oda Aligát. Volt, hogy hónapokig senki sem tudta, kié is éppen az üdülő. A semmittevés vagy tizenhat évig tartott, addig az épületek súlyosan leromlottak, a herendi készletek, a festmények pedig a vadkapitalizmus áldozatai lettek.

XXX

No, de tegyünk pontot a régmúltra – akad bőven tudnivaló a közelmúlt történései közt is. Amikor Aligán is kiderült, hogy nincs ingyen ebéd, vagyis, hogy az üdülő fenntartása évi 200–300 millióba kerül, az egymást váltó kormányok mindegyike igyekezett megszabadulni ettől a veszteségforrástól. Ötször hirdették meg privatizációra, míg végül, ötödszörre el is kelt a 47 hektáros park: a nyerő egy izraeli építőipari óriás magyar cége, a PRO-MOT Kft. lett. Ez 2007-ben történt, s akkor az öt és fél milliárdot fizető cég terveitől volt hangos Aliga. Mit ígértek? Például, hogy 15–20 év alatt mintegy 70 milliárd forintos fejlesztéssel idegenforgalmi központ épül itt. Terveik szerint a 250 ezer négyzetméteres projektet több ütemben hoznák létre: lesz 380 szobás, négy- vagy ötcsillagos konferenciahotel, két négycsillagos családi hotel 570 szobával, 110 szobás, négycsillagos, úgynevezett spa butikhotel. Kiépítenek egy 36 ezer négyzetméteres kereskedelmi ingatlant éttermekkel, pubokkal, kávézókkal, valamint 750 üdülő- és 750 lakóingatlant. Lesz majd 13 exkluzív, egyenként 1000–1500 négyzetméteres villatelek vízparti kilátással és egy hatalmas aquapark.

No persze nem lennénk Magyarországon, ha nem indult volna be az ellentámadás. Az egyik önkormányzati képviselő riogatni kezdte a lakosságot, hogy a Club Aliga majd önálló községgé válik, így Balatonvilágos évi több százmillió adóforinttól esik el. (Tudni kell: Aliga Balatonvilágoshoz tartozik.) Továbbá: az üdülőközpontban minden állást külföldiek töltenek majd be, a világosiakra marad a fekete mosogatói és a takarítói munkakör. És kérdés, hogy a továbbra is elzárt területre érkező, jó anyagi helyzetben lévő betelepülők vajon mennyire lesznek hajlandóak beilleszkedni Balatonvilágos társadalmába. A legszebb: nem lesz itt semmi, az egész csak ingatlanspekuláció. Megvették a 369 738 négyzetmétert 12 021 forintos átlagáron, miközben a vízparti telek ára itt 100 ezer forint négyzetméterenként.

Vagyis a terület valójában 36,9 milliárdot ér…

– Gratulálhatok? – kérdem Spiesz Botondot, a cég fiatal ügyvezetőjét.

– Hol a lé?

– Mit mondott? Hogy 36,9 milliárd? A feléért azonnal a magáé, de azt hiszem, még abból is alkudhat…

Ez már lejárt lemez, viszont az ellendrukkereknek köszönhetően 2007-től 2013-ig tartott, hogy a világosi önkormányzat egyáltalán elfogadja a szabályozási terveinket.

– Most azonban már 2016-ot írunk, s a kikötőt leszámítva, különösebb fejlesztés nem tapasztalható az üdülőben, bár igaz, ami igaz: egy hatvanéves infrastruktúrát örököltek.

Az Aliga II. rész tökéletesen legatyásodott, némelyik villát már csak Marx és Engels szelleme tartja. Az épületeket körbefonják a liánok, a természet lassan visszaveszi a kommunistáktól, ami egykor az övé volt.

Szólni kéne neki, hogy Rákosi elvtársék már elmentek…

– Ne feledjük, hogy közben volt egy gazdasági világválság, ami nemcsak a hitelező bankoknak, a befektetőknek okozott nehézséget, hanem a nyaralni, üdülni vágyóknak is. A megörökölt, szinte teljesen lepusztult üdülő 55 épületéből 22-t tettünk használhatóvá. Van közöttük villa is, szálloda is, összesen 400 ággyal. A veszteséges üzemelést megszüntettük, szolid nyereséggel dolgozunk. Folyamatosan költünk a felújításra, az idén éppen 20 millió forintot. Évente 60–70 ezren jönnek ide strandolni, 25 ezer vendégéjszakát regisztrálunk.

– Milyen a világosiakkal való viszonyuk?

– Szerintem a mi pályázatunk azért is nyert, mert nem akarunk egy elzárt Club Aligát csinálni. Vagyis az 1800 méter hosszú partszakaszból 1600 méter végig közösségi marad, amit a világosi lakók ingyen látogathatnak.

– És mikor indul el az építkezés?

– Lassan, egyelőre a házakkal kezdünk. A szállodákhoz előbb hitel, s nem utolsósorban üzemeltető kell. Hiszen ő tudja majd, mit kell építenünk ahhoz, hogy az általa választott stratégia szerint működhessen. A lényeg, mint másutt is a Balatonon, olyan szolgáltatásokat kell nyújtani, amelyek meghosszabbítják az egyébként három hónapos szezont. Szerintem, ha két év múlva erre jár, már látványos változásokat tapasztalhat.

XXX

Zsoltival járjuk a lassan hatvanadik szezonjára készülődő üdülőt. Inkább csak Aliga I-et, hiszen a II-ben lévő villák lakhatatlanok. Csinosodnak a kerti utak, a pavilonsor, nyit az étterem és a Retró-bár (ez utóbbi attól retró, hogy még mindig a feledhetetlen piros, műbőr fotelek várják a múltba révedő vendégeket), a kikötő viszont már olyan, mintha az Adrián lennénk: 165 kisebb-nagyobb vitorlás és jacht fut ki innen a vízre.

Utoljára meglátogatjuk a 4-es számú Kádár-villát. Sorsa a hírek szerint jobbra fordul, a beázást már megszüntették, s eldőlt az is, hogy ezt az egy villát emlékül újjáépítik, megtartják. Talán egyszer majd Zsolt is itt nyaralhat…