'Ha ezt a franciaországi hangulatot sikerül hazamenteni, igazi nyertesei lehetünk az Európa-bajnokságnak'

Félek, hogy már soha sem fogom megérteni a magyar szurkoló lelkivilágát. Itt vagyunk a labdarúgó Európa-bajnokság kellős közepén, Franciaországban pattog a labda, és hazánkból valóságos népvándorlás indult a válogatott nyomába.

Annak a sportágnak a támogatására utaztak sok ezer kilométert honfitársaink, melyért idehaza olykor tízezer nézőt sem lehet kicsalogatni az NB I. teljes fordulójára. Pedig jószerivel ugyanazokat a játékosokat tapsolhatják, mint az Üllői úton vagy a szombathelyi arénában. A magyar–izlandi összecsapáson több mint húszezer magyar drukkolt a marseille-i lelátón, méltósággal, sportszerűen, és utána barátsággal koccintottak a békés 1-1 arányú döntetlenre az ellenfél izlandi hívekkel.

Hogy melyik szurkolók voltak ezek? Azok, akiket olykor lovasrohammal, kardlapozva kellett a rendőröknek megregulázniuk egy-egy Fradi–Újpest összecsapás után. Ha visszaemlékszünk az orosz–angol háborúra, amikor valóságos Sztálingrádot csináltak a két ország fanatikusai a kikötővárosból, szinte megható volt a mieink büszke menetelése a mérkőzés helyszíne felé, hogy aztán a 90 perc alatt is szinte eksztázisba hajszolják Dzsudzsák Balázsékat. Most arról ne is essen szó, hogy itthon a szurkolói zónákban újabb százezrek követik kivetítőkön a fociünnep eseményeit. Egyszóval szeretjük ezt a játékot.

Akkor most már csak azt kérdezném az MLSZ és az egyesületek vezetőitől: hogyan sikerül mégis távol tartani a hazai mérkőzésektől ezt a fellelkesült tömeget? Miért nem lehet itthon szót érteni az ultrákkal magyarul, amikor, úgy látszik, franciául sikerül? Talán nem kellene a szurkolókból kiscsoportos napköziseket csinálni a lelátón, kevesebb vénaszkennerrel kellene elriogatni a meccsre amúgy kilátogatókat. Nem esett jól annak, aki a futballt szereti, amikor néhány, politikai töltetű médium arra biztatott mindenkit, hogy szurkoljon a magyar válogatott ellen, mert egy esetleges siker a regnáló miniszterelnököt erősítheti meg pozíciójában.

Ostoba dolog a sportba belekutyulni a politikát. De azért ne felejtsük, a másik oldal sem ártatlan a dologban, mert nem vagyok biztos abban, hogy politikai vezérük lenne a legalkalmasabb egyegy sportág vagy egyesület irányítására. Valamikor én még úgy tudtam, hogy a sportvezetés egy szakma, amit ma már egyetemi szinten oktatnak. Biztos, hogy valamennyi játékosunk okul abból, amit átél ezen a kontinenstornán. Én azért azt is tanácsolnám, hogy a sportág vezetői is vegyenek papírt, ceruzát, és jegyezzenek fel néhány dolgot maguknak. Először is azt, hogy belőlünk, magyarokból nem veszett ki a futball iránti rajongás. Aztán azt is fontos megjegyezni, a szurkolókat nem kell ingerelni, hiszen a játék az ő örömükre van, nem pedig azért, hogy szigorú regulákkal írjuk elő, miként szórakozzanak a pénzükért.

Hát persze, hogy rendnek kell lenni, az UEFA számítógépei már nyomtatják azokat a vaskos számlákat, amelyeket azoknak a szövetségeknek postáznak, ahonnan petárdák érkeztek a gyepszőnyegre vagy más atrocitások érték a rendezvény köznyugalmát. A másik oldal viszont: milliárdokat markolnak fel azok a csapatok, amelyek biztatóan lépkednek az Eb ranglétráján.

Mi eddig több százmilliós pluszban vagyunk. Ha ezt a franciaországi hangulatot sikerül elmenteni a Groupama Arénába, Debrecenbe vagy Székesfehérvárra, igazi nyertesei lehetünk a tornának.

De ez már nem csak a játékosokon múlik!