Balogh Géza: Vince a bográcsban

Van nekem egy cirkuszi lakókocsim fent Szatmárban, közvetlenül az Öreg-Túr partján. Akad abban minden, kályha, szekrény, asztal, szék, négy ágy, szóval teljes a kényelem. A telken pedig szilva- és diófák, a szomszédban galagonya- meg kökénybokrok, a parton juharfák, égerek, akácok, s két öreg tölgyfa, tetejük az eget markolássza. Itt ismertem meg egy forró nyári napon Vincét. Az öreg diófa alatt kornyadoztunk, nem segített rajtunk már se a sör, se a Túr hűs vize, amikor a telket és a keskeny kövesutat elválasztó árkot átugrotta előbb egy nagy, loncsos kutya, majd egy szőke férfi is, a bajusza pedig, mint nyár végén a rozs, amit a mezőn felejtettek.

– Vince vagyok a szomszédos tanyáról – mutatott botjával a közeli gazdaságra, amely téeszmajorként szolgált egykor, most meg egy városi ember birtoka.

A gazdaság nem volt ismeretlen előttünk, ott jártunk le a Malom-szegi gödörhöz nagy csukákat fogni, de Vincét nem ismertük. Ő se minket, hozott hát egy üveg bort, hogy ismerkedjünk. Valahonnan Sepsiszentgyörgy környékéről érkezett, de nem most, hanem már vagy öt éve, hogy pénzt keressen, s majd hazaküldje a családnak – de amire összegyűlt a kis pénz, tönkrement a család. Így aztán Vince visszajött, s azóta is járja az országot, különféle gazdaságokban szolgál. Koszt, kvártély, némi zsebpénz, ő pedig elgondozza a lovakat, birkákat, disznókat, miegyebeket.

De néha emberi szóra is vágyik az ember, Vince pedig kimondottan élvezte a társaságot, állandó vendég lett hát nálunk. Kicsit szeretett ugyan lódítani, de mi ezért sose haragudtunk.

Egyszer azonban nagyon megorroltam rá. Rábeszélt, hogy vegyünk meg tőle egy disznót. Kukoricán hizlalt, Túrban fürdő, szabadban háló, vagyis igazi természet közeli disznó volt, legalábbis Vince ezt állította. Igen ám, de a disznó nagy volt, majdnem kétmázsás, egy városi lakásban pedig nehéz elhelyezni két mázsa húst. Felhívtam hát egyik barátomat, nem kell-e neki egy kukoricán hizlalt, Túrban fürdő stb. fél disznó, mire nagy boldogan rábólintott. Megállapodtunk az árban, s abban is, hogy Vince majd megöli, szépen megperzseli, megpucolja kint a tanyán, nekünk már csak érte kell mennünk. El is mentünk. Illetve csak én, mert a barátom meggondolta magát, de nekem tartanom kellett a szavam. Jó fagyos december volt, a disznót már épp darabolták, amikor betoppantam. Nem is időztem sokat. A húst berámoltuk a magammal hozott nejlonzsákokba, s irány Nyíregyháza. Gondolhatják, mit mondott a párom, miután felhurcolkodtam a második emeletre. Hát még amint nekiálltam kiporciózni a tömérdek húst!

Karácsony után nem sokkal üzent Vince, hogy baj van, összeveszett a gazdájával, s nincs hová mennie. Nem húzhatná-e meg magát arra a pár hétre a lakókocsiban, amíg valahol munkát, szállást talál? Dehogynem, de ott megvesz az isten hidege, feleltem. Mert fa még lenne is, de kályha nincs! Ne törődjek én avval, üzente vissza, van neki egy vastag bundája, s kályha is lesz hamarosan.

Így múlt el a tél, amikor a cimborák megkérdezték: mikor üljük már meg a Vince-féle disznó torát? Amikor akarjátok, mondtam, s hétvégén nagy mulatságot csaptunk. Kibéreltünk egy gátőrházat, én vittem a húst, ők az innivalót, s nekiálltunk főzni. Amiből hamarosan óriási botrány támadt, mert a hús orrfacsaró szagot árasztott. Nem a romlott hús jellegzetes szaga volt az, hanem valami borzasztóan kellemetlen, ismeretlen bűz, aminek titkát egy később befutó állatorvos barátunk fedte fel.

– Ti kan disznót főztök? – kiabálta már messziről, én pedig felhívtam Vincét, s nekiszegeztem a kérdést, hogy tényleg kan volt-e a ránk sózott disznó.

– Az – felelte szemernyi szégyenkezés nélkül. – Hát mondtátok, hogy a kant nem szeretitek?! Akkortól kicsit elhidegült a kapcsolatunk. Sokáig nem is hívtam, de egy szép tavaszi napon váratlanul beállítottam hozzá, a lakókocsiba.

De sehol senki, csak a falba vert szögön a vastag bundája meg a lánc, amin a nagy, loncsos kutyáját hozta. Hívtam én többször is a telefonját, de csak a gépi hang hadarta, hogy átmenetileg nem kapcsolható. Így telt el vagy három év, lassan kezdtünk megfeledkezni róla.

De a minap megint kint aludtunk a kocsiban, s hogy valami állat bele ne egyen az ebédről maradt pörköltünkbe, a bográcsot feldrótoztuk egy fára, s nyugovóra tértünk. Reggel vesszük le az edényt, hogy megmelegítsük az ételt, hát mit látunk benne? Egy böhöm nagy, veszettül kalimpáló szarvasbogarat. Kiszedtük, a zsírtól megtisztítottuk, s útjára engedtük. Egy idő után visszanézett – esküszöm, mintha Vince kaján arcát láttuk volna. Csak nem szőkében, hanem feketében.