Hozzon magával plusz egy utast! Riporterünk könnyen elfért a felcsúti kisvasúton

Telefonálgatni kezdünk, ijedve, hátha kalauznál jegyet venni nem tudunk, s ő felszállni nem enged, csak eligazít, elmondja, hol hibáztunk, tikettet hol vehetünk. Megvárni nem tudnak, a következő szerelvény itt van két óra múlva, annyit meg, aki kíváncsi, várhat. Az információs vonal kicseng, de fel senki nem veszi. A tájékoztató hölgytől később megtudjuk: ő akkor informál, ha a vasút jár – odáig pedig van még fél óra.

A stadionnál, a Pancho Arénánál lehet a megoldás, gondoljunk. Szép út visz arra, az anyagot se spórolták ki, a végén trükkös szerkezettel lezárva, autós rá ne tévedjen. Gyalog jöttünk, gyalog is megyünk vissza, az a kilométernyi séta, ami ránk vár, még használ is. Ámulunk, az út nem kátyús, nem repedezett, balra a föld megművelt, jobbra a focipályák sora. Mutatósak, jók, egy göröngy sincs.

Az aréna? Ha látná a névadó Puskás Ferenc – ki néhány kontinensen megfordult, pályát is próbált eleget –, nem mondhatna rosszat. Legfeljebb azt, nagy lett, a falu összes lakója egyszerre beleférne, s még mindenki hozhatna magával plusz egy embert. De hagyjuk a szlogent, a politikát, nem dolgunk, helyette jegyárust keresünk. Sétálunk, néha valakiért kiáltunk, de a bajnoki szezonnak vége, ebédidő is van, válasz nincs. Végre egy őrrel találkozunk. Jó napot kívánunk, mondjuk kellő tisztelettel, jegyet szeretnénk venni.

– Most? Meccsre? – kérdi elcsodálkozva, félve, hogy félnótásokkal akadt dolga.

– Nem, a kisvasútra – feleljük.

– Miért nem ezzel kezdték? A büfé mellett kapnak.

Nem tudják, hol a büfé? Az egyes pénztárnál, azt csak ismerik – folytatja fogyatkozó türelemmel. Faluban élek én is, dőreség lenne kérdezni, akkor miért nem írták ki. Nálunk sincs kiírva semmi, de ki ott él, tudja, hol éleznek kést, varrnak szoknyát, javítanak biciklit, ki meg nem odavalósi, kérdezősködjön.

Az egyes pénztárnál tényleg ott a kisasszony. Oda-vissza kérik, kérdi. S mi szólunk, nem is a távolság miatt, 5,7 kilométer mindössze, de ha lehet, vissza is jönnénk. Négyéves kor alatt ingyenes, a nyugdíjasok 300, a felnőttek ezer forintot fizetnek. Nézem a jegyem, 3005. vagyok a sorban. Május elején nyitottak, az unió 600 milliót adott, mi 200-at, cserébe vállaltuk, naponta legalább 2560 utas utazik rajta az Akadémia és az Alcsútdobozi Arborétum között, egyébként a pénz az uniónak visszajár. Nem állunk jól, egy hónap alatt kicsivel több mint a napi vállalásunkat hozzuk. De a számok, tudjuk, becsapósak, az iskolai szünettől kezdve hétköznap is gyakrabban jár a vonat, összejöhet a kívánt utazóközönség. S ha nem, több is veszett Mohácsnál.

A Vál-völgyi kisvasút jegye egyébként ízléses, nem lett volna hiba, ha grafikailag ők álmodják meg a nemzeti dohányboltokat, mert azok, ne szépítsük, rondák, és az átláthatatlanság miatt még veszélyesek is.

A stadiontól riadtan látjuk, megjött a vonat, most vagy futunk, vagy autóval a felcsúti állomásra rohanunk, nehogy már lekéssük. Ez utóbbi a jó döntés. Az állomás szép, monarchia-hangulatbeli, a peron tiszta, a büfé is.

A pénztáros, információs, büfés kisasszony is kedves. Kimértek a mozdulatai, kapkodnia nem kell, kávéra, miegyébre van idő, minden állomásnál úgy negyedórát állunk, vagy kicsit többet. Ha úgy vesszük, a vonatozás oda-vissza másfél-két óráig tart, ár-érték arányban megéri.

Hárman várják még a vonatot, egy hatvan év körüli házaspár az unokájával, Borikával. Láttuk őket a stadion körül, de nem találták a pénztárt, ők is ide hajtottak. Karlsruhéban laknak, az ide 1000 kilométer. Ez azért merész vállalkozás, mondom. A férfi legyint, merészség itt élni. Tizenhét éve költöztek ki, évente többször is jönnek, de nem bánták meg, hogy kint maradtak. Rosszul mennek itt a dolgok, mondják, ami rosszulesik, lám, itt is kisvasút, már erre is telik. Olvastunk róla, az unokát megkaptuk pár napra, gondoltuk, megnézzük. Egy hónap alatt 1807 utas azért nem sok, felelik, lehet, máshol is lett volna helye ennek a pénznek. Mutatják is, a jegyen rajta a sorszám, 1807. Akkor vagy a miénk hibádzik, vagy más vasúti ok lehet a háttérben… De ezen rágódni nincs idő, a vonat apró szerelvényével érkezik.

Öten szállnak le, hat-hét perce indultak, élményekkel telve lépkednek. A mosdó, a büfé felé indulnak, fagyit vesznek, üdítőt. Negyedórát állunk, mindenre lesz idő, kurjant Kálmán, a forgalmista. Fején nosztalgikus hangulatot árasztó vasúti sapka, piros, fekete silddel, anélkül tisztelegni mulatságos lenne. Tárcsájával nem csak indulást jelez, több a dolga, amikor a mozdonyvezető kürtöl, sorompót is állít, észnél kell lennie, hibáznia tilos. Kálmán, bújj el, fényképeznek, mondja a kalauznő, mosolygós, jó kedélyű ötven körüli hölgy.

Beszélgethetnek, de nyilatkozás nem dolguk. Ma délután ketten vannak szolgálatban, úgy volt, két szerelvényt kapcsolnak a mozdonyra, de ennyi utashoz, lássuk be, felesleges. Amúgy nem unatkoznak, hétvégén a Válizsúrra jöttek többen, hagytak kis koszt maguk után.

A nyárfa is virágzik, hópehelyszerű virágait szórja széjjel, nem győzzük a vagont kívül-belül tisztogatni, nehogy koszos kocsival induljunk. Kérdem tőle, mit szól ahhoz, hogy a vasutat tovább viszik: Etyek és Bicske között kijön az egész nyolcmilliárdból, ehhez kapcsolódva Diósdon meg Európa legnagyobb barlangfürdője épül. Hallok, olvasok én is mindenfélét, Viktor, bocsánat, a miniszterelnök úr fölém járt eggyel az általános iskolában. Rég találkoztunk, beszélgettünk, mégse kérdezhetem meg tő le, mi igaz ezekből?! Időben megtudjuk!

Kálmán forgalmista int, folytatjuk az utunkat. Felcihelődünk. Nyugdíjas házaspár mellé kerülök. Tatáról jöttek, úgy fest, az asszony a szóvivő, mondja is, annyi szemetet írtak már a kisvasútról. Ezek semmit nem tanulnak?! Ez szépre sikeredett. Megérte az árát, boldog, hogy eljött, s hogy épül az ország. Ilyen szépet keveset látni, bárki elirigyelhetné tőlünk. Többet nem mond, mert már az Alcsútdobozi Arborétumnál járunk.

Pályaudvar itt sincs, a kalauz mutatja, innen jobbra kellene indulni, ha kilépünk, fél óra alatt odaérünk a pénztárhoz. Az arborétum nagy, három-négy órát játszva eltölt ott az ember, úgy hallották, szép. Akkor viszont már a vonat nem jár, feleljük. Biccentenek, ez így igaz.

Állunk azért negyedórát, újra felülünk, nézzük a tájat, mi nem különös, földet látni, néhány dombot, s arra épült házat, üzemet. Röppen az idő, ismét Felcsúton vagyunk.

A VIP-vonatot látjuk, mi kintről megszólalásig olyan, mint a miénk, csak légkondicionált, s belül nem fapados kivitelű. Kordon van körülötte és felirat, üzemi terület, s őr is. Nem, ide nem engedhet be. A felirat nem használt, bemászkáltak, akkor a stadiontól hozott kordont, azt megkerülték, inkább itt áll, vita ne lehessen. Amúgy nem VIP-kocsi az, mondja, esküvőre bárki kibérelheti. Most vesznek hat kézihajtányt, lesz itt forgalom, ő bizakodó. Egyébként, kérdi, most maguk feküdtek a sínekre?

– Dehogy, a megnyitón két DK-s aktivista hölgy. Miért kérdi?

– Előbb jött az üzenet, valaki a vonat utasai közül már megint a sínekre feküdt.

– Ugyan már, a hölgy a peronon feküdt, fölötte az unokája, úgy fényképezte.

– Biztos?

– Biztos hát – mondjuk, az őr fejet csóvál, pedig ebből kivizsgálás lesz, mondja, majd Pista mozdonyvezető felint, ki az előbb a fékezést kicsit elrontotta. Tanul ő is, de előbb-utóbb itt minden a sínen lesz. Ebben biztosak lehetünk.

GUBA ZOLTÁN
RIPORTJA

NÉMETH ANDRÁS PÉTER
FELVÉTELEI