Megtanítjuk vízen járni

– Ön kajakos vagy kenus?

– Fiatalkoromban versenyszerűen kajakoztam, a legjobb eredményem a Kis-Duna Bajnokság harmadik helyezése volt. Sokkal többet kellett volna edzenem, de nehezen éltünk, tanultam, a bátyámmal este munkát vállaltunk, és ez a sport rovására ment.

– Javallott egy szövetség vezetésében a sportolói előélet?

– Szentül hiszem, hogy a kajak-kenu sikeréhez rengeteget hozzátesznek az erős kötődések is. Például nálunk a sportág vezetésében kizárólag elkötelezett „vízi emberek” kapnak helyet, akik nem elvenni, hanem hozzátenni szeretnének. Az 1954-es maconi csoda óta az élvonalba tartozunk, bajnokok sokaságát adtuk a világnak, miközben évtizedeken át a műszakianyagi körülmények, a szervezettség messze nem érték el azt a színvonalat, mint amilyet ezek az emberek megérdemeltek volna. Engem először az Építők Sportegyesülethez hívtak segíteni, ahol a legkisebbik fiam kajakozott, miután 1992-ben felmentettek a világkiállítás kormánybiztosi titulusa alól. Amikor 1995-ben az MKKSZ élére kerültem, egy építkezési felvonulási épületben székelő, adósságokkal küszködő szövetséget vettem át.

– Apropó, politika: miért szállt ki?

– Tizenhat évig voltam parlamenti képviselő, építési, urbanisztikai és fejlesztéspolitikai kérdésekkel foglalkoztam mindvégig. Elegem lett a politikából, szakmai és emberi okokból egyaránt. Több kormány alatt voltam államtitkár, majd miniszter, mindig szigorúan szakmai alapon. De Magyarországon gyanús az az ember, akit mindkét oldal elfogad. Alkatilag alkalmatlan vagyok a megalkuvásra, a méltatlan vagdalkozásokba pedig belefáradtam.

– Térjünk vissza oda, mi kell még ahhoz, hogy egy magunkfajta kis ország vizes nagyhatalom legyen?

– A siker receptjének egészen biztosan több összetevője van. Alapvetően a vizes sportokat természetközelisége révén jobban lehet szeretni és élvezni, mint egy edzőtermi sportágat. Láthatóan öröklődik a szeretete, komoly családi kötődések alakulnak ki. Nem kell messzire mennem példáért: a három fiamból kettő kajakozott, a nyolc unokámból a legnagyobb komoly korosztályos sikereket ért el. Érdekes, hogy a legidősebb fiam és a felesége 35 fölött szállt vízre a gyerekük hatására, a menyem azóta sárkányhajóban amatőr világbajnok. És nem utolsósorban fontos adalék, hogy a hatalmas szakmai tudással bíró edzőgárdánk él-hal a sportért, s ezzel az elhivatottsággal egyszerűen élsportolókat „termelnek”.

– Ehhez persze kell a megfelelő alapanyag, folyamatosan...

– Az egyik fájó pontunkra, az egyre silányabb utánpótlásra tapintott rá. Drámai a helyzet a gyerekeknél: rossz egészségi állapotúak, túltápláltak, fegyelmezetlenek. Ráadásul a tehetségesek jó részét olyan sportágakba viszik el a szüleik, ahol kevesebbet kell dolgozni, gyorsabban lehet eredményeket elérni, jobb az ellátás és több a pénz.

– Mit tudnak tenni ilyen ellenszélben?

– A legtöbb szó mindig a kajakkenu csúcsáról esik, de mi a háttérben keményen igyekszünk a verseny- és a szabadidősportot úgy összehangolni, hogy azok erősítsék egymást. Szövetségünk mintegy ötezer igazolt, versenyző sportolót tart nyilván, a rendszeresen kajakkenuzó idősebbekkel együtt a létszám tízezerre nő, miközben például a sárkányhajó-rendezvényeken évente úgy ötvenezren vesznek részt. És akkor még nem beszéltünk a vízi túrázókról; a végső szám velük együtt 150–200 ezer körül lehet. A kajak-kenu számos klasszisának, Hesz Mihálytól Kolonics Györgyön át Kozák Danutáig úgy kezdődött egykor a pályafutása, hogy gyerekként egy remek hangulatú vízi túra végleg a sportághoz kötötte – ezért arra törekszünk, hogy minél több gyereket megtanítsunk vízen járni.

– Mégis hogyan?

– Például a Suli-sárkányhajóprogrammal segítjük a víz közeli iskolákat abban, hogy a testnevelésórákba beépülhessen a kajakkenu oktatása. A Bejárható Magyarország elnevezésű projekt keretében pedig ahhoz kaptunk támogatást, hogy közreműködjünk a vízi turizmus fejlesztésében: bővülnek majd a vízparti létesítmények és szolgáltatásaik, valamint az állam által elfogadott, saját minősítési rendszerben, lapátos védjeggyel osztályozzuk, fejlesztjük és felügyeljük a kikötőhelyeket. El kell ismernem: az utóbbi években az államtól minden korábbinál nagyobb támogatást kapott a szövetség.

– Nem elhanyagolható szempont lehet a támogatás megítélésekor, hogy a kajak-kenu menetrendszerűen szállítja a sikereket. De épp a sikerszéria miatt azonnal kirakatba kerül minden, ami a házuk táján történik. Mekkora kárt okoztak a sportágnak például a tavalyi kábítószerbotrányok?

– Komoly folt esett a becsületünkön. Felmérések szerint Magyarországon a felnövekvő generáció 60 százaléka kipróbál valamilyen kábítószert, közülük 30–40 ezer a drogfüggő. Évente ezer új gyerek érkezik hozzánk, akik nap mint nap ki vannak téve ennek a csábításnak. Igen, nálunk is előfordult drogos eset – ami elítélendő, de nem megbocsáthatatlan. Ezek a fiatalok nem függők – hiszen akkor képtelenek lennének ilyen komoly sportteljesítményre –, „csupán” egy buliban pillanatnyi rossz döntést hoztak. Egy ilyen tévedés miatt nem lehet fiatal, eredményes sportolók egész pályafutását, pláne egy sportág teljesítményét megbélyegezni. Aki hibázott, kapja meg érte a megfelelő büntetést, de utána támogatni, segíteni kell őket, hogy visszataláljanak a helyes útra. Láthatóan ez működik: a srác az eltiltás alatt végig edzett, és azóta minden versenyt megnyert, amin elindult, megszerezte az olimpiai kvótát, ahogyan a lány is; mindketten utaznak az olimpiára.

– A sajtóból jól ismert a két ügy, pontosan tudjuk, kikről beszél – ön miért nem mondja ki a nevüket?

– Itt valóban nincs semmiféle titok, már csak azért sem, mert a kajak-kenu szövetség az egyetlen szervezet, amelyik saját költségén, rendszeresen szűrővizsgálatot végeztet a sportolói között. Azaz mi magunk buktatjuk le a versenyzőinket annak érdekében, hogy lehetőleg ilyesmi ne történjen többé. Sokak szerint harakiri ez az „önszűrés”, de higgye el, nem az! A tavalyi két botrány súlyos következményei láttán a többi fiatal is biztosan elgondolkodik a vesztenivalón. A neveket azért kerülöm, mert a médiumok – tisztelet a kivételnek – ez esetben rosszul vizsgáztak: óriási kárt okoztak az állandó nyilvános megalázásukkal, a morális megbélyegzésükkel. Amikor a srác tisztán visszatért és elsőként evezett célba, az erről szóló hír még mindig azzal a címmel jelent meg: a drogos X. Y. nyert.

– És mi a helyzet a doppinggal?

– A lélektanát jól ismerjük, de attól még teljes mértékben elfogadhatatlan. Az élsportolók elképesztő egzisztenciális-erkölcsi sikerkényszerben élnek. Egy 1000 méteres pályán kb. 20 méter előnyt jelent a dopping, az összes többi keserves munka eredménye – de olyan szoros a versengés, hogy akár pont ezen a 20 méteren múlhat a siker. Nemzetközi versenyen egy számban csak egy versenyzőt/hajót indíthatunk, míg például úszásban, atlétikában lehet hármat. Aki a topon van, mindent visz, a második viszont semmit. Egy komplett iparág épül arra, hogy – egy lépéssel mindig a doppingellenőrök előtt járva – kihasználja a sportolók kényszeres sikervágyát. Ilyenkor, a négyévenkénti olimpiai felkészülés idején talán még nehezebb józannak maradni, hiszen ez az érem a vágyak netovábbja, a pályafutás ékköve.

– Mennyire aggódnak a Zika-vírus miatt?

– Nem akarom elhallgatni az ösztönösen feltörő félelmeinket, miközben azt is tudom, hogy az olimpián a sportolók – a védőoltások, szúnyogriasztó karkötők, kenőcsök, hálók, fertőtlenített környezet által – sokkal védettebbek lesznek, mint a nézők és a turisták. Az őszi előolimpia sok tapasztalattal szolgált, ki mire érzékeny. Egyik versenyzőnk komoly Hepatitis B betegséggel jött haza, többen gyomorrontással – kiderült, a palackozott víz volt fertőzött. El se hinné, mi mindenre kell vigyázni! Arra is fény derült, hogy a felszolgált hús eredete sincs dokumentálva, így nem tudni, az állatot milyen táppal etették, esetleg van-e benne tiltott szer. Gondoljon bele: milyen abszurd lenne egy brazil disznó miatt bűnhődni…