Ez a béke szigete - Százötvenedik születésnapját ünnepli hamarosan a budapesti állatkert

Bevallom, soha nem szerettem még a cirkuszi állatszámokat sem, azokat a sivár, ámde kegyetlen

körülményeket, amelyek mindközönségesen az állatidomítást jelentik. És kifejezetten örülök, ahogy sorban tiltják be ezeket az „attrakciókat”; vadállat már egyetlen európai cirkuszban sem léphet fel. (A Richteréknél szereplő négytonnás Szandra is az utolsó cirkuszi elefánt Magyarországon.) És emlékszem a hatvan évvel ezelőtti állatkertre is, a bűzös, szűk ketrecükben idegesen járkáló nagymacskákra, farkasokra, a koszos vízben alig látható vízilóra, a kopott hátú tevékre – pedig az már Anghi Csaba főigazgatóságának ideje volt, aki az állatkertészet és állatkerti ismeretterjesztés nagy egyéniségének számított.

Nem állom meg, hogy ide ne idézzem a Vasárnapi Újság 1896. augusztus 30-i számát, amely az állatkertben(!) megtekinthető, kiállítási tárgyként szereplő afrikai törzsről készült. „Ruházatuk mindössze egy tarka szövetű lepel, melyet festői ránezokba szednek; azt vélné az ember, tógás rómaiak. Testök egy része mindig kilátszik. Sokszor alig van rajtuk valami takaró, mert mindig van egy-kettő, a ki nagy hévvel mosakodik a vízérben, mely telepükön át csörgedez. Van tehát mód tanulmányozni testalkatukat s ez már magában is megérdemli az 50 krajezárnyi belépti díjt, mivel e négerek mitőlünk annyira elütő emberek.” Mindeközben a bécsi Természettudományi Múzeumban pedig meg lehetett tekinteni egy elhunyt feketebőrű ember: Angelo Soliman kitömött(!) testét. Hogy bánhattak hát akkoriban az állatokkal?

Vagyis némi gyanakvással lépek be a kapun, s elsőként is azt kérdezem az állatkert népszerű szóvivőjétől, Hanga Zoltántól, hogy szerinte hol jobb az élet: a természetben vagy az állatkertben?

– Azt hiszem, a gyermekmeséken és a rajzfilmeken felnőtt városlakók némelyest másként gondolkodnak a természetről, mint amilyen az a valóságban. Ők úgy hiszik, hogy ha kimegyünk a természetbe, ott jó a levegő, csend van, nyugalom, a tücskök ciripelnek. Nos, a valóságban a vadon másként működik. Úgy kell elképzelni, hogy mondjuk reggel az ember felkel, megborotválkozik, majd kilép az utcára, és attól kezdve mindenki, minden pillanatban meg akarja ölni. És ha esetleg a támadás után mégis életben marad, akkor sincs orvos és nem jön a mentő. Egy egyszerű tüske, egy ficam, egy elfertőződött seb odakint halálos ítélet. Ez a természet valódi arca. Ehhez képest az állatkert maga a béke szigete, ezért van az, hogy az itt élő állatok életkora messze meghaladja a szabadon élő társaikét.

Ami a legnagyobb különbség, hogy a korábbi, ketrecekbe szorított állatmutogatás helyett a mai állatkertek
igyekeznek megteremteni az eredetihez hasonló
életkörülményeket is.

– Ezért láthattam, hogy a nőstény oroszlán éppen egy egész kecskét falatozik?

– A már említett városlakók olykor valóban meghökkennek az esetünkben szó szerint értendő nyers valóságtól. Mert ugyebár úgy gondolják, hogy van a szép, bátor oroszlán, aki dehogy öli meg a gyengébbeket, ő csakis bécsi szeletet – Das Berühmteste Schnitzel Wiens – enne, természetesen egy kiadós adag salátával – Gemischter Salat –, míg például az a rohadék sakál meg undorítóan nekiugrik a romlott döghúsnak is. Hát ez sem egészen így van. Arról nem is beszélve, hogy ha csak „tiszta” tőkehúst kapnának az oroszlánok, az csak az izomszövetet növelné, de nincs benne egyéb, szükséges tartalom, ami viszont a belsőségben megtalálható.

– Ahogy a sas is tanítja a fiókáját: egyél héját, fiacskám, abban van a vitamin… De azt legalább remélhetem, hogy az esetünkben említett szegény kecske már nem élt, amikor az oroszlánnak feltálalták?

– Nem, az ilyesmi már tilos az európai állatkertekben.

– A 150 évvel ezelőtti nyitás krónikásaitól tudjuk, hogy akkor 500 állatot láthatott a közönség. Ma mennyit?

– Jelenleg 870 faj nagyjából 9000 egyede él a parkban – sorolja a szóvivő. Fejből mondja a különféle állatok születési időpontját, nevét, tulajdonságait; szerintem még az anyjuk nevét is tudja.

– Mi az, hogy nagyjából? – kérdem kissé kihívóan.

– Ennyi pontos adat között nem tud naprakész darabszámot?

– Próbálta már megszámolni például a rovarokat? Mert az engem is érdekelne! Arról nem is beszélve, hogy egy csomó állatunk vemhes, így hát mire befejezzük a sétát, könnyen lehet, hogy mondjuk egy antiloppal többen leszünk. Szóval maradjunk ennél a kilencezernél, van azokkal is elég tennivaló.

Mindjárt a kapuban feltűnik, hogy az etetés – amit itt úgy hívnak, látványetetés –, valóságos szórakoztató elem lett, és nemcsak az állatoknak, hanem az őket néző közönségnek is. Majd’ minden órára jut valamilyen kajashow. Megnézhetjük a fókák és a pingvinek tízóraiját, bekukkanthatunk a kis panda konyhájába, részt vehetünk a hegylakó Takin piknikjén – megjegyzendő, az illető új jövevény errefelé, s bár rendszertanilag a kecskékhez tartozik, de sokkal inkább egy méretes bivalyra emlékeztet, baromi szarvakkal, amelyekkel fenyegetően döngeti a kerítését, ha éppen a piknikre érkeznénk… Viszont az ormányos medvék falatozása már békésebb mulatság, hasonlóan a mókusmajom ebédje is. A szurikátákról nem is szólva, bár ezek a folyamatosan vizsgálódó, hátsó lábaikon álló és fejüket körbe-körbeforgató bájos kis állatok – jó, ha tudjuk! – a zsenge hajtás, gumó vagy gyökér mellett rovarokat, csigát, szájukba férő kisemlőst, kisebb hüllőket, akár madárfiókát is felfalnak.

Néha még a skorpiót is – fene a gusztusukat.

Délelőtt 11-kor kezdődik a fókashow, annak mindig óriási a közönsége, s amit legalább ilyen izgalommal vár a két főszereplő: Jacques és Noé is. Elképesztő műsort nyomnak rövid fél óra alatt, egy-egy feladat után a két gondozó zsebéből hering, makréla és tintahal repül az örökké éhes fókaszájakba. A szóvivő jóvoltából alkalmam nyílt betekinteni a fókák barlangjába is, ahol az éppen szolgálatos két gondozójuk: Pető László és Kádár Krisztián várt. No meg Jacques, aki az idegen hangok hallatára azonnal megjelent a belső térben – ahol egyébként egy padkán van a hálóhelyük is –, hátha tőlem is leesik némi makréla

Pető régi állatkertes: többféle állatot gondozott már, elsősorban a nagyragadozókat, aztán az orrszarvút.

A fiatal Krisztián két éve érkezett, próbaidőre.

– Kérdés volt, hogy elfogadnak-e. Részben a kollégák, de leginkább a két fóka, mert ha nem vagyok nekik szimpatikus, nem működik a fókashow.

– Hogyan tanítják be a trükköket?

– Esetemben fordítva zajlott a tanfolyam, ugyanis Jacques és Noé is mindent tudtak már, nekem kellett megtanulnom a jeleket, amiket ismernek és értenek.

– Mutatna egyet?

– Nem, mert ha leírja, előfordulhat, hogy a nézők közül többen is fókaidomárnak képzelik majd magukat, s ezzel megzavarják őket. Ugyanígy az elefántgondozók sem árulják el a vezényszavaikat.

Megtudom még, hogy az a szemmel is látható barátság, ami a fókákat és gondozóikat összeköti, korántsem csak a műsor sikere miatt fontos, hanem például azért, mert e bizalomnak köszönhetően jöhet velük az állatorvos is, s ha kell, pillanatokon belül megtörténhet a szükséges vizsgálat, akár a vérvétel.

A napi két fókashow már önmagában két etetés, de ezenkívül további két alkalommal kapnak eledelt.

A mennyiség akár naponta is változhat, de évszakonként mindenképpen. Minden reggel mérlegeléssel kezdődik. Jacques jelenleg 135, mi?g Noé 143 kilo?t nyom, te?len akár 170 kilósak is lehetnek. Naponta és fejenként 14-15 kiló tengeri hal kerül a bendőjükbe.

– Mibe kerülnek évente az állatkerti lakomák? – kérdem ismét Hanga Zoltántól.

– A kilencezer lakónk etetésére évente 230-240 milliót fordítunk. A tételek nem hasonlíthatóak egy lakótelepi konyháéra: mondjuk sárgarépából 70-80 tonna érkezik, almából 100, szénából, lucernából pedig több száz tonna az évi szükséglet. Ami a húsféleségeket illeti, méretre a legkisebb a hangyatojás, a nagyobbacskák között szerepel az étlapon az egér…

– Már bocsánat, de egeret hol kell venni?

– Tenyésztik, erre szakosodott cégek. Mi például évente tízmillióért vásárolunk egeret, de rajtunk kívül elég sok terrarista van, hüllőik kedvenc tápláléka ez a kis négylábú. De folytatva a sort, vásárolunk nyulat, kecskét, aztán édesvízi és tengeri halakat, polipot. Ki ne hagyjam a talán legnagyobb sztárjainkat, a két koalát: Nur-Nuru-Bint és Vobarát. Ők, mint tudható, csak eukaliptuszlevelet esznek. Amit Dél-Angliából hozatunk, a repülőgépes szállítás költségét nem mi fizetjük, de a lombok évente kilencmillióba kerülnek.

Vagyis ezek ketten valódi sztárok: a többi kilencezerhez képest messze az ő ellátásuk a legdrágább.

Az egyik sétányon pórázon közeleg egy kis szurikáta, a póráz másik végén Glavanovits Tamás, az egyik állatbemutató található. Az általuk és nagyjából húsz állatukkal bemutatott műsor is roppant népszerű: gondozottjaik a közönség között kúsznak, másznak, repülnek.

– Ez a kis szurikáta itt Kainda, neve valamelyik afrikai törzs nyelvén a vadászok lányát jelenti. Őt azonban elhagyta az anyja, ezért hozzám került. Eleinte együtt is laktunk. Soha többé nem mehet vissza a szurikáták közé, mert ha egy szurikáta kicsiként kikerül a csapatból, s nem tanul meg „szurikátaiul”, akkor megölnék a többiek. Így hát Kainda velünk él, az irodánkban lakik, ott rodeózik, leginkább az ablakban ül, örökké figyel, és jelenti, ha arra száll egy varjú.

Bekukkantunk a Varázshegy belsejébe, ahol parányok és óriások várnak ránk, köztük például egy ismeretlen: a csupasz turkáló. Olyan, mint egy kisegér, a föld alatt él komoly társadalomban. Hogy a látogatók ne zavarják őket, egyedei rezgésbiztos és „kopogásálló” üveg mögött laknak, nyugalmuk biztosítására éjjel- nappal halk zene: Bach és Vivaldi szól.

Időnk lejárt. Pedig még egy szót sem szóltunk arról a hatalmas fejlesztésről, amely már meg is kezdődött. Jövőre kész a Vidám Parktól megörökölt területen az elsősorban kisgyerekeket és családjaikat szolgáló Mesepark, s néhány év múlva elkészül az öt hektáron létesülő Pannon Park. Ennek fő ékessége egy 1,7 hektáros, fedett központi épület, a biodóm lesz, egy olyan, ökoszisztémaként működtetett növényház, amelyben állatok is élnek. Az egykori, 10-12 millió évvel ezelőtti pannon világot is bemutatják majd, amikor a Pannon- őstengerben például tengeri tehenek is úszkáltak. Vagyis érkezik majd ide sok-sok új állat mellé egy tengeri tehén, azaz egy szirén is, ő a görög mitológiával ellentétben nem egy csodás hangú, de gyilkos természetű tengeri nimfa, hanem a tengerek tán legbékésebb, cammogva haladó vízi tehene. Egyetlen ellensége, naná, hogy az ember.

Utunk végén lassan belátom: az ember – akit az etológusok nem véletlenül mint démonikus fajt említenek – sokkal többet árthat az állatoknak a természetben, mint az állatkertben.

Lehet, hogy bennünket kéne emberkertbe zárni?


SZÜCS GÁBOR
RIPORTJA