Presser Gábor: Boldogságra alkalmas

– Azt, ugye, tudja, hogy az a hír járja, nehezen ad interjút, és utálja az újságírókat?

– Igen, tudom. Csak hát ez nem igaz. Ezt még a néhai Erdős Péternek köszönhetem, az akkori Hanglemezgyár második (első?) emberének. Az első naptól nagy volt a feszültség köztünk: én nem bírom a túlerőt, a hatalmaskodást, ő nem bírt engem. Egy hivatalos kommünikében írta le rólam – sok minden más mellett –, hogy utálom az újságírókat. Ezzel még életén túl is utánam nyúl, mert ez a hírem átszivárgott az évtizedeken is. Erdős rosszul bírta a velem való szarakodást, volt, hogy évekre kitiltott az irodáiból. Az első Zorán-lemezt semmiképp nem akarta, nagyon fújt rám, hogy én majd ezzel az ötlettel felrobbantom a Metro zenekart, neki az biztos bevétel volt. Ott álltunk Zoránnal, amikor egy fantasztikus jó fej pasas, Módos Péter felajánlotta, hogy csináljunk az anyagból 15 percet a tévének, és le is adta karácsony körül. Másnap Bors Jenő, a Hanglemezgyár vezérigazgatója felhívott és közölte, hogy ez a lemez kell nekik! Persze Erdős feje fölött döntötte el, ami nem volt kifejezetten szerencsés a mi szempontunkból. Végül aztán Erdőssel a halála előtt kibékültünk, addigra ő már rég nem volt lemezgyáras, én meg túl voltam az egészen. Meg kell hagyni, a sajtó jelentőségét, hatalmát korát megelőzve értette és használta is. Csak én egy kicsit megszívtam. A mai napig én vagyok a „sajtóval gorombán viselkedő ember”.

– Akkor beszéljünk mai sztorikról. Kollégái – úgy hírlik – fellázadtak az állami zenerádió, a Petőfi átalakítása miatt. Azt kifogásolják, hogy az eddiginél is kevesebb megszólalási lehetősége lesz a kevésbé ismert zenészeknek. Mit gondol erről?

– Nem tudom, ebből a történetből kimaradtam. De ez nem véletlen: sok ideje nem nézek tévét, nem hallgatok rádiót. Rengeteg időt spórolok meg, és tudok jobban használni. Főleg azért nem hallgatok rádiót, mert nekem a zene fontos, én azt akarom hallgatni, amit én választok, nem azt, amit más akar, hogy hallgassak. Azt hallgatom, amire kíváncsi vagyok. A nyolcvanas, de inkább már a hetvenes évek óta a rádiók a saját érdekeiknek megfelelően manipulálják a hallgatókat, és ezzel együtt a zenekarokat. Harminc évvel ezelőtt egyszerűbb volt: akkor tudtuk, kivel állunk szemben. Nem volt jobb, csak egyszerűbb. Ma ez nagyon bonyolult.

– Miért, kivel állnak szemben?

– Ma, ha nem kerülsz bele egy televíziós tehetségkutató műsorba, vagy a rádió nem játszik téged, akkor alig van sanszod. A tehetséges kölykök tehetséges dalai egyre ritkábban jutnak el a közönséghez. Ma már nem a kiadó a hatalom, hiszen alig van lemezkiadás. A kiadói hatalmat felülírta a média hatalma. Egy rádiós szerkesztő ma nagyon nagy úr. Egy-egy csatorna kiválasztja a saját néhány művészét, őket favorizálja, a többi mehet pihenni. Ez a közszolgálatinál kicsit furán fest. Igaz, ez az átkosban is már nyomokban így volt. Ugyanakkor ha van a fiatal szerzőkben, előadókban erő és kitartás – persze a tehetségen felül –, a neten keresztül eljuttathatják portékájukat a közönséghez, az még egy jó esély.

– Jó, hogy említi a netet. Sokan éppen az interneten tobzódó ingyenes tartalmaktól féltik a zenét, pontosabban a zenészeket.

– A net egyfelől óriási dolog, mert itt bukkansz rá apró kis csodákra. Olyan srácokat látok nap mint nap, hogy el se hiszem. De azt a demagóg dumát nem jól bírom, hogy „az internet szabad, a kultúra legyen ingyen”. Jó, legyen ingyen, de akkor minden alkotóművész, író, költő, filmes, esszéista, zenész, tudós és az újságírók is kapjanak egy korlátlan hitelkártyát, amire vásárolhatnak a boltokban. Tudniillik mi a művészetünkből élünk.

– Az előbb említette a tehetségkutatókat, amiket „kultúrkörökben” illik leszólni. De ezek nélkül ma valószínűleg nem ismernénk Oláh Ibolyát, és Presser Gábor se turnézna Rúzsa Magdival.

– Akkor én nem vagyok „kultúrkör”. Mert lehet a tehetségkutatókat utálni, de ezek hozzák elő ezeket a gyerekeket. És közben a nézők is sokat kaptak a műsoroktól. Persze mint minden sikeres dolog, ez is elkezdett túlburjánzani. Ma már nem a tehetségkutatás a cél, inkább emlékeztetnek olajozott gépezetű szappanoperára, mint valódi tehetségkutatókra.

– Azért sem volt egyszerű időpontot egyeztetnünk erre a beszélgetésre, mert – legalábbis így tűnik – folyamatosan úton van, állandóan eltűnik. Munka vagy már inkább kikapcsolódás?

– Szeretek eltűnni, és abban még elég jó is vagyok. Ilyenkor egyébként nem mindig utazom messzire, néha otthon dolgozom. Amúgy szeretek csavarogni, bár mostanában talán már visszavettem. Amíg a zenekarral jártam be a fél világot, csak koncerttermeket láttunk, öltözőket és elsuhanó házakat ócska mikrobuszok ablakából. Az elmúlt 15-20 évben megpróbáltam pótolni mindazt, ami akkor kimaradt.

– Annak idején, még 1968-ban az elsők között mehetett dolgozni külföldre. Ez volt a londoni turné az Omegával. Aztán 1974-ben megint, ezúttal az LGT-vel az Egyesült Államokba. Laux és Barta megpattantak a zenekarból. Sose gondolta, hogy de jó lenne elmenni, és soha vissza nem jönni Magyarországra?

– Soha. Én mindig szerettem elmenni, és szerettem visszajönni. Nagyon súlyos része volt ennek a döntésnek a nyelv. 1983-ra, amikor az angliai EMI-nak (az egyik legnagyobb szigetországi hanglemezkiadó – a szerk.) csináltuk a lemezünket, nagyjából eldőlt, hogy nem sokat értenek abból, amiről mi szólunk. Dusán szövegeihez hozzá se tudtak szagolni. Az enyémekhez se. Ettől még voltak jó angol szövegeink, csak másról szóltak. Nekem egyszerűen így áll össze a világ. Elmenni, visszajönni, ebben a nyelvben gondolkodni.

– A legutolsó hír önnel kapcsolatban az volt, hogy 2,5 millió dollárra, vagyis több mint 700 millió forintra perli Kanye Westet, aki ellopta a Gyöngyhajú lány dallamát az egyik performanszához. Azt hiszem, magyar zenész neve mellé még nem írtak soha ekkora összeget a világsajtóban. Miről szól ez a történet? Mert nem csak pénzről.

– Egy angol újságíró azt mondta, gratulál, bátor gyerek vagyok, hogy ezt megléptem, és jó egészséget kíván a következő tíz évre, mert ha lesz per, az eltarthat majd addig. Ez főleg arról szól, hogy nehogy már felmossa velem ez a gyerek az utcát, egész egyszerűen csak azért, mert megteheti. Kiderül. Lehet, hogy megteheti. Ha használják a zenémet világsláger-csináláshoz, zsúfolt koncertek eladásához, tévéműsorhoz, reklámozáshoz, akkor kössenek velem egy szerződést emberi kondíciókkal. Az ügyvédek azt mondták, azért kell ennyire férfias összeg, hogy Westék egyáltalán észrevegyék, be vannak perelve. Itt nem Kanye Westről, a zenészről van szó, hanem egy világcégről, amelyik történetesen épp az ő tulajdona. Ez van, elszakadt a cérna. Kicsit látványosan szakadt el. Nem vagyok perelős, életemben egyszer pereltem, egy filmes céget. Azt megnyertem, lehet, hogy ezt meg majd elveszítem, az is lehet, hogy egyezkedni fognak, de még az is, hogy mindent szépen rendbe hoznak, és végre lesz szerződés.

– Min dolgozik mostanában?

– Jó pár dolgon. A napokban lesz egy jó kis próbánk Rúzsa Magdival. Az Angyal mellettem című tavaszi turnénknak olyan szép sikere volt, hogy felkértek minket, ősszel folytatni kell, és novemberben Budapesten is adunk koncertet. Már arra próbálunk. Szintén őszre kell elkészülnöm Szász János új filmjének, a Sóhajok hídjának a zenéjével. A végefőcímdal már megvan, azt Lajoskával (Parti Nagy Lajos – a szerk.) írtam. Falusi Mariannal befejeztünk egy különleges lemezanyagot, csodálatos, ahogy énekel, én meg kísérem zongorán. Csak kiadót kellene keresni. Az viszont nem az én műfajom: én zenét írni szeretek, nem menedzselni.

– Aki nem ismeri, csak tévében látja, azt gondolná, hogy olyan szomorú ember. Mondjuk úgy, ritkán mosolyog. Alkatilag alkalmas a jókedvre?

– Ha a körülményektől eltekintek, egész jókedvű vagyok. Sokszor mosolygok, viccelődök, ironizálok, és néha egész kellemes vagyok. Úgy gondolom, hogy elvben akár lehetnék alkalmas a boldogságra is.