Szijjártó Gabriella: M mint médium

A nyaralás jobb, mint a hazugságvizsgáló berendezés: távol az otthontól és a munkahelytől, ahol az emberek napokra összezárva élnek, feketén-fehéren kiderül, milyenek is valójában...

*

– Nekem befellegzett! Nekem annyi! – sápítozott egyvégtében a huszonéves lány. Folyton felpattant barátnője mellől, láthatóan nem találta helyét a szomszédos nyugágyon. Ahogy, jól hallhatón, az életben sem. Hiába sütötte el újra és újra életrajzában, hogy „szeretném újabb és újabb területeken kipróbálni ma gam”, a dicséretes rugalmasságán eleinte csodálkozó munkaadói valahogy mégis hamar túladtak rajta, hadd szerezzen tapasztalatokat másutt is ez a kreatív leányzó... Aki az egész világot okolta azért, amiért nem jut neki egy tisztességes állás.

A gimnáziumon nagy nehezen végigrágta magát. Egyedül a történelem érdekelte, abból dőltek is az ötösök. Épp ezért élte meg személyes sértésként, amikor az összpontszáma alapján nem sikerült az egyetemi felvételije – hiába brillírozott az ókorból. Időutazás helyett maradt hát a repülés – vérig sértődötten az Újvilágba.

A hamburgersütödéből – szerinte – azért rúgták ki, mert kritizálni merte a gyorsétterem karrierpiramisát.

Ilyen csigatempóban araszolva a ranglétrán sose ér fel a csúcsmenedzserségig, türelmetlenkedett két hét után az olajszagú krumplisütő lány. Bébiszitterként meg azért kellett mennie, mert a középkorú házaspár nem bírta elviselni az igazságot: miért vállalnak gyereket azok, akik ennyire nem érnek rá, és mindent az ő nyakába varrnak?!

Most meg itt ez a farmerkirály, aki egész egyszerűen telefonon adta ki az útját! Ráadásul nyaralás közben!

Pusztán azért, mert kölcsönvett néhány cuccot a butikból?! Hát kell ennél nagyobb ingyenreklám az 501-esnek, mint hogy az ő tökéletes fenekén feszül a horvát tengerparton?!

Igaz, ami igaz, minap az S méretű márkás farmernadrág úgy simult a lány falatnyi formás hátsójára, mintha ráöntötték volna. Az újdonsült munkanélküli szerint azért se jogos ez a fene nagy felháborodás a tulaj részéről, mert amúgy is az M-es fogy a legjobban, a középméret, a medium…

– Médium, médium… – ízlelgette a szót sejtelmesen a lány.

Egész délután a laptopot bújta.

Biztosan az álláshirdetéseket, nyugtázta együttérzőn a barátnő.

A sugallatból estére kész terv lett. A lány a vacsoránál egy cédulát tett az asztalra. Barátnője értetlenül olvasta fel: „Nyugdíjas házaspár keresi elveszett kedvencét. A világos színű husky lány szerda este, az afrikai dobshow idején szaladt ki a hotel udvaráról. A megtalálónak magas jutalom jár. Ha információja van, keressen a...”

– Mágikus jósdát nyitok – segített oszlatni a homályt a lány. Kevés sikerrel. Barátnője még csak kérdezni sem tudott, annyira meglepte a hajmeresztő hír. De jöttek a válaszok maguktól is. – Itt és most, azonnal! Tudod, hányan várnak segítséget, tanácsot a szellemvilágból?! Óriási az igény a transzcendentális képességre! Miért gondolod, hogy nekem nincs ilyenem?! Egyszerűen eddig nem volt rá szükségem. Különben is, kitanultam a szakmát! Mikor, mikor? Ma! Mindketten tudjuk, hogy az a kutya világgá szaladt félelmében. De a gazdiknak biztosan megér a szellemi kapcsolat vele napi ötezret. Szerintem nagyon olcsón adom a reményt. Fáj, hogy nem tudsz velem örülni... – zárta le a vitát, majd felállt és elindult a házaspár asztala felé.

Olyan átszellemülten lépkedett, mint aki tényleg a mennyekben jár.

*

Sármos, magas ötvenes férfi. Tenyerébe szinte betokosodott a mobiltelefon. Félrehúzódva, rejtőzködve, halkan beszélt, közben sűrűn körbekémlelve. Gyorsan bontotta a vonalat, ha feltűnt a felesége. Tipikus szerelmi háromszög, diagnosztizáltam gyorsan a helyzetet.

A nagy „leplezés” még két napig se tartott. A férfi hamar belefáradt a pihenésbe.

– Halló, Elvira, maga az? Ha elkészült a szerződéstervezet gépelésével, kérem, küldje át e-mailen a laptopomra, átolvasnám és visszajelzek… Úszom egyet a tengerben, de negyedóra múlva hívjon fel Dezső, muszáj beszélnünk az őszi projektről – rendelkezett a férfi.

Attól kezdve egyfolytában és hangosan telefonált, dőlt belőle az utasítás. Rögeszméje, hogy őnélküle otthon megállt az élet a kis reklámcégnél.

Ez volt élete nagy szerelme. Mindeközben napokon keresztül szinte egy szót se váltott a feleségével.

Nem beszélgettek. Nem tudtak.

A beszélgetés ugyanis készség és gyakorlat kérdése. Királyhegyi Pál állva, ülve, térdelve, kávéházban vagy koncentrációs táborban, a színpadon, a nézőtéren vagy akár a nézőtérről a színpadra, bárkivel és bármiről tudott úgy locsogni, hogy 160 centis alakjáról egy pillanatról sem lehetett levenni a szemet. Gyakorolta ezt hetven éven át.

Nekik ez nem ment. Otthon mennyivel könnyebb! Együtt bosszankodnak a híreken, azon, hogy a kolléga ma is milyen idegbeteg volt, hogy a büdös kölyök megint elszúrta a történelemdolgozatát – ez otthon, év közben mind-mind témát ad a vacsorához. De itt, ebben a pillanatban?!

Erőlködnek az asztalnál.

– A barna kenyér ma olyan rágós – a nő első mondata ez a vacsoránál.

– Azért kiírhatnák magyarul is az ételek nevét – újabb 17 perc telt el, mire a férfi megtörte a csendet.

– Érdemes megkóstolni a csokitortát, vagy maradjak az erdei gyümölcsös szeletnél?! – ez utóbbi költői kérdés szinte csak kicsúszott a nő száján, aligha lehetett a társalgás részének tekinteni. A férfi nem is válaszolt.

És hallgattak utána végig. Nem voltak olyan félszavak, gesztusok, amelyektől a kívülálló úgy érezte volna: igen, ez a két ember összetartozik.

Nem csak papíron.