Tájolni kell az életfát!

VAN NÉHÁNY KICSINY FALU a világ egyik eldugott szegletében, a himalájai Zanglában, ahová valami miatt szívesen járnak a magyarok. Először Kőrösi Csoma Sándor, az ő nyomában Baktay Ervin, később tudósok, diplomaták. Manapság pedig egy fiatal férfi, Irimiás Balázs építész és csapata.

Ország-világHardi Péter2016. 07. 18. hétfő2016. 07. 18.
Tájolni kell az életfát!

Ne románosodjunk el – ez volt a meghatározó ok, amiért Irimiás Balázs családja csaknem harminc éve Magyarországra telepedett. Nem kellett sokat jönniük, Nagyvárad alig több mint húsz kilométerre fekszik az államhatártól, ám abban az időben – a rendszerváltás előtti romániai diktatúra éveit írjuk – a távolság fényévnyinek tűnt.

Valahogy mégiscsak sikerült az innenső oldalra jutniuk – Balázsnak pedig Budapesten a Fazekas Mihály Gimnáziumba. Nem is tudták a szülei, hogy az ország legerősebb középiskolájába íratták be a fiukat, mindössze azért toppantak be ide, mert ez volt a lakásukhoz legközelebb.

De ha már úgy esett, Balázs megállta a helyét. Az útja innen egyenesen vezetett a Budapesti Közgazdaság- tudományi Egyetemre.

A sokak számára irigyelt felsőoktatási intézménybe járhatott, mégsem érezte maradéktalanul jól magát: – Valami hiányzott – emlékezik, de magának is nehezen tudta megfogalmazni, hogy micsoda. Elkezdett hát gondolkodni: mit is játszott a legszívesebben gyermekkorában? Kunyhót épített. Nosza, akkor lesz építészmérnök, gondolt egyet. Azért persze a közgázt sem hagyta abba, egy ideig párhuzamosan végezte a két egyetemet.

Amikor a közgázon lediplomázott, a szülei egy repülőjegyet ajánlottak fel neki diplomaajándék gyanánt, ha az utazás többi költségét nyári munkával előteremti. A világban bárhová kérhette.

Ez meghatározta a későbbi életét. Naná, hogy Ázsiát választotta. Hiszen mindig is érdeklődött a keleti kultúra iránt. A harcművészetét végig is tanulta, kezdve a cselgáncstól a karatén át a kungfuig.

Odafelé Hongkongba kérte a jegyet, hazafelé Tokióból. Hogy miként jut el egyik világvárosból a másikba? Ahogy tud. Volt rá két hete – és hatvanezer forintnak megfelelő valutája.

Balázs kifogyhatatlan a kalandokból. Miképpen érezte magát elveszettnek az egyik kínai pályaudvaron, ahol akkoriban még európai számára megfejthetetlen hieroglifákkal volt csupán kiírva az úti cél, de még az is, hogy melyik sorba kell beállnia a menetjegyért. Persze, hogy nem találta el. Ám a szerencse mindig mellé szegődött, ekkor is: amikor a rendőr kilökte a sorból, egy angolul beszélő kínai ajánlotta, hogy elviszi a falujába, aludjon a családjánál. A hajójegyéhez pedig alig háromezer forintnak megfelelő jüan hiányzott, amikor kiderült, hogy kaphat diákkedvezményt. Illetve kaphatna, ha lenne vízuma.

Órákig magyarázta: de hiszen a magyaroknak nem kell, egy évvel korábban törölték el. Nem tudták ezt akkor még a japán konzulátuson sem, velük is veszekedni kellett, másfél órán át, telefonon, mire megnézték.

Japánban már várta a barátnője, de nem találták egymást. Hogyne, hiszen egy évvel korábbi térkép szerint egyeztettek, annyi idő pedig elég a japánoknak, hogy egy metrómegállónyi távolságot feltöltsenek a tengerből, és ezzel együtt a hajókikötőt is elköltöztessék.

Balázs azonnal otthon érezte magát Japánban. Mert lakói egyszerre hipermodernek, ugyanakkor hagyományőrzők – adja a magyarázatát. Két év múlva tért vissza a szigetországba, szakmai gyakorlatra.

Ment volna már az első évben is, ám akkor elutasították. Egy japán ismerőse biztatta, hogy próbálkozzon ismét. Felvették. Miért? Később az építészirodában megtudta, elsőre senkit nem vesznek fel, a kétszeri próbálkozás azt jelenti, hogy valaki nagyon elszánt. Az ilyesmi pedig a japánoknál fontos.

És ami még nagyon tetszik neki a japán kultúrában, az a befogadásra való hajlamuk. Egyszerre lehet valaki például sintó hívő és Buddha tanainak követője. Sok buddhista kolostoron belül van sintó szentély.

A szakmai gyakorlatot követően még három hónapig dolgozott egy kinti magyar cégnél, majd hazafelé útba ejtette a világ legnagyobb régészeti lelőhelyét, a keleti kultúra egyik emblematikus városát, a kambodzsai Angkort. Azonnal beleszerelmesedett, s elhatározta, hogy megpályázik egy japán egyetemi ösztöndíjat. Nem kevesebbet akart, mint az addigi ásatások egyesített adatbázisának a kidolgozását és hozzáférhetővé tételét.

Beletört a bicskája. Ma már látja, túl nagyot vállalt. Viszont kitárult előtte egy új világ. Egy titokzatos kultúra, a templomok építésének titka – ugyanakkor a XXI. századi valóság.

Az, hogy miképpen szivattyúzzák ki az idegenforgalomba áramló pénzt a vietnamiak, miképpen vetélkednek egymással az egyetemek a régészeti feltárásért, s titkolják el egymás elől az eredményeiket.

Négy és fél év múltán lett elege az angkori presztízsharcoktól terhelt állapotokból. Önálló kutatási, érvényesülési területre vágyott.

Megtalálta hamarosan azt is. Angkorból nyaranta nem volt érdemes hazajönnie, mert ilyenkor túlságosan drága a repülőjegy. Inkább nekivágott Ázsiának – kerékpárral és a barátnőjével, későbbi feleségével. Így jutott el Zanglába.

Zangla, tudjuk Baktay Ervintől, Körösi Csoma Sándor egyik kutatási területe volt a Himalájában. Tisztában volt ezzel Zangla királya is, akinek hatalma sok nincsen, viszont bizonyíthatóan a világ legrégebbi – ezeréves – folyamatosan uralkodó dinasztiájának a tagja.

Miképpen lehetséges ez? Talán úgy, hogy mindössze öt falu névleges uralkodója, ezért – no és a lehetetlen terepviszonyok miatt – még csak háborúzni sem volt érdemes érte.

Barátságosan fogadta a fiatal párt, és elnézően mosolygott, amikor ígérték neki, hogy egy év múlva visszatérnek, s rendbe teszik azt az épületet, amelyben Csoma is lakott. Tucatnyi névjegyet vett elő, mind magyaroké és mind ugyanazt ígérték, amit ők – egyiket sem látta többé.

Nem úgy Balázsék. Visszatértek, ráadásul egy csapat vállalkozó kedvű magyar fiatallal – és belevágtak az épület rendbetételébe.

A munkába bevonták a helyieket is, természetesen szigorúan igazodva a munka- és értékrendjükhöz. A helyreállítással nem végeztek, ezért a következő évben jöttek ismét. Aztán ismét és ismét. És már nem is csak a faluba. Mert tennivalója rengeteg akad egy építésznek az ősi himalájai kultúrában. Például olasz megrendelésre sztúpákat hoztak rendbe. Nem könnyű mesterség ez sem, és nem is az építészeti megoldás miatt. A sztúpák titka spirituális: középpontjukban például az életfa található, amelyet pontosan ugyanúgy kell tájolni, mint ahogy az erdőben állt a kivágása előtt. A szentelésnek pedig elengedhetetlen része a tengerből és a Himalája havából származó víz keveréke. Mindezek a szerzetesek féltve őrzött titkai voltak, ők végzik az ezzel kapcsolatos szertartásokat.

Balázs és csapata azóta is minden évben visszatér a környékre, de már nemcsak újítanak, hanem újat is alkotnak: például napiskolát építenek a falvak gyermekei számára, ne kelljen télen kényszerszünetet tartaniuk az oktatásban. Ez persze különleges építészeti megoldást kívánt, mivel fűtés – fűtőanyag híján – mínusz harminc fokban nincs az iskolában. Van viszont napsütés és hatalmas ablakok.

A megoldás – üvegházhatás – a benti hőmérsékletet a tanuláshoz elviselhető, plusz 10–15 fokra „hevíti”…

Az iskolai építkezés ezekben az években fejeződik be, ám bizonyos, hogy a Balázs által létrehozott alapítványi pénz továbbra is hasznos célokra fordíttatik az önkéntesek munkája által. Ő maga télen belsőépítészeti terveket készít, tavasszal, ősszel Japánba vezet építész- és turistacsoportokat. Mindez biztos kenyérkeresetet jelent számára.

Igen, kenyérkeresetet, mert az igazi hivatását továbbra is Zanglában és környékén találta meg. Az ottani értékek mentését, lakói életének a könnyebbé tételét.

Ezek is érdekelhetnek