Balogh Géza: Állomássirató

Olvasom a hírt, s közben azokra a régi állomásokra gondolok, amelyeket az elmúlt húsz évben országszerte leromboltak. Köztük az én falum vasútállomására meg treppjére (rámpájára), ősöreg eperfájára, amelyek a Balázs József regényéből készült Koportos című mozifilmben is főszerepet játszottak. Egész gyermekkorom annak az állomásnak a környékén telt, és mintha a lábamat vágták volna le, amikor hallottam a hírt, hogy kivágták a fát, aztán felszedték a treppet, majd nekiláttak ledönteni az épület falait is. Nem tudtuk megakadályozni az esztelen rombolást. Pedig szaladtunk fűhöz-fához, ezer indokot hoztunk fel, hogy megmentsük, de a vasút hajthatatlan volt. Az sem hatotta meg a felelőseit, hogy az épület majd’ százéves, már-már ipartörténeti műemlék, meg amúgy is vannak olyan fedél nélküli családok, akiknek valódi palota lenne a váróból és szolgálati lakásból álló épület. Végül azt is felajánlottuk, hogy a helyi baráti egyesület megveszi, és közösségi célokra ajánlja fel – hiába.

Az állomásnak ma már nyoma sincs, rossz idő esetén egy kis szerencsétlen műanyag fedelű bódéban húzza meg magát az utas. Akiknek száma persze folyamatosan fogy, mert a faluban az autóbusz öt helyen is megáll, a buszvárók pedig, ha nem is olyan impozánsak, mint a vasútállomás volt, de legalább emlékeztetnek a régi kényelemre. Ezért is kaptam fel a békési hírre a fejem: végre egy olyan megoldás, amely megőrzi értékeinket, és még a közember is jól jár. Hogy aztán a lerombolt falusi vasútállomások épületanyagával ki járt jól – ezt mondja meg valaki!