Udvaros Dorottya: Nem igazán szoktam hisztizni

– Olykor azért visszavesz a tempójából?

– Úgy látja, folyamatosan pörgök?

– Miért, nem?

– Kétségtelen, hébe-hóba átfut rajtam, jó lenne hátizsákosan útnak indulni Peruba, Mexikóba, de legalább fél évre elmenni Horvátországba halászni. Romantikus vágyaimat tett eddig sosem követte. Nyári szünetem sincs igazán. Muszáj melózni, önmagam eltartója vagyok.

– Nehéz?

– Fegyelmezett vagyok.

– De arra is tudatosan törekszik, hogy a hajszákból kizökkenjen?

– Vannak rendkívül sűrített időszakok a színházban, amikor a próbák összekötik a nappalokat az éjszakával, s ha nem lenne olyan szörnyű reggelente az öltözőben ébredni, ott is aludhatnék. De már csak a kutyáim miatt is – négyen vannak – haza kell mennem. Persze, ha tehetem, két próba közt is hazaszaladok, olyankor csak ülök a kertben, merengek, télen pedig a délutáni nap éppen az ágyat éri az ablakon át, szeretek belefeküdni abba a fénysugárba fél órára. És nagyon segít, hogy rendszeresen sportolok. Ne úgy képzelje, hogy finom sminkkel és helyes sportruciban kedves nyugdíjastornán hajlok jobbra-balra.

– Hanem kínozza magát?

– Az edzőteremben beállok egy csapatba, üvölt a tréner, mit csináljak, rólam szakad a víz, kiizzadom a felesleges görcsöket.

– Versenyző alkat?

– Küzdő. Színházban sem bírok lazsálni. Amikor a Nemzetiben legutóbb a Cyranót próbáltuk – az öreg Roxane vagyok az előadásban –, iszonyú stresszben voltunk végig. A rendező, a grúz David Doiashvili szinte eredményt akart már a második próbán. Minden idegsejtet megdolgoztatott. Ez felpörget, és ez a jó. Ha egy rendező nem követel tőlem, ha nem kell széthajtanom magam, unatkozom.

– Akkor mit csinál, fellázad?

– Nem igazán szoktam hisztizni. Nem terrorizálom a kollégáimat az érzelmeimmel, kínjaimmal, bármivel, az engem is kimerítene. Bár van kolléganő, aki abból töltekezik, hogy mindenkit kikészít a próbán, és amikor már kellően rossz a hangulat, ő kisimul, s angyalként próbál tovább.

– Értem, hogy ön fegyelmezett meg türelmes. De akkor sem forrong, ha dilettáns rendező vezetgeti, aki kimozdíthatatlanul kapaszkodik színházellenes, hagymázas vízióiba?

– Nyilván megesik, hogy kiborít a rendező. Volt, hogy otthagytam próbát, bementem a színészbüfébe, ittam egy whiskyt, mert úgy éreztem, megőrülök, és kértem a kollégáimat, szóljanak, ha a rendező úr kitalált valamit, akkor majd visszamegyek a színpadra. Jó pár éve történt a Nemzeti Színházban, az Orfeusz alászáll bemutatóján, hogy miközben peregtek a percek, rám egyre nagyobb súllyal ereszkedett a felismerés: az előadás végére megbukunk. Premier után kértem az alkotókat, üljünk le, ez nem maradhat így, tehetséges színészeket nem lehet ilyen helyzetben hagyni. A rendező persze azt gondolta, műremeket hozott össze. Eléggé tévedett. Nélküle aztán átformáltuk az előadást, amivel megmentettük magunkat is.

– Ehhez ön kellett.

– Pontosabban az: rangidős színésztől könnyebben elfogadnak ilyesmit.

– Lehet, hogy most is élnie kellene ezzel? Nemrég mutatták be szabadtéren a Shakespeare királynőjét önnel a főszerepben. Ősztől játsszák majd a kaposvári színházban. Nyári kritika szerint még ön sem tudta megmenteni az előadást.

– Hadd ne mondjak többet: készülünk a „javításra”. Velem amúgy ritkán fordul elő, vagy tán soha, hogy maximálisan elégedett lennék magammal. Az ember alkotóként csupán törekedni tud a vágyott tökéletességre, amely nincs. De nem akarom, hogy a kétkedésem alábbhagyjon, mert nem akarok a teljesítményem rovására unatkozni.

– Cserhalmi György egyszer azt mondta: az esze megáll öntől, milyen „ösztönös őrületeket szed elő magából”. Törőcsik Mari viszont megállapította, hogy ön bámulatosan „felügyeli saját idegrendszerének működését”. Kinek van igaza?

– Gondolom, mindkettejüknek. Életem egyik mérföldköve volt – még főiskolásként 1978-ban – a Téli rege próbafolyamata Major Tamással a Nemzetiben. Perditát játszottam, és egy szerdai próbán elég jól hoztam a virágmonológot. Major megdicsért. Aztán más jeleneteket vettünk, majd szombaton  újra a virágmonológot. Ugyanúgy mondtam, mint szerdán. Major viszont kifakadt, hogy rossz az egész, én meg dermedten álltam, nem értettem, hiszen korábban tetszett neki. Major erre közölte: „Amit szerdán csináltál, már nem érvényes szombaton.” Akkor felfogtam: nekem nem reprodukálnom kell a szerepet, hanem újrateremteni. Próbáról próbára, estéről estére.

– Időnként hagynia is kell, hogy vigyék a hangulatai az előadáson?

– Abszolút. Sosincs ugyanolyan napunk. Egyikünknek sem. Meg kell éreznünk egymás aznapi rezgéseit is. Ettől még nem írjuk felül a jeleneteket, de például egy megváltozott hangszín, egy hosszabban kitartott szünet, egy új gesztus belőlem is más reakciót vált ki. Bizonyos kollégákkal ezért is lenyűgöző együtt játszani.

– Például?

– Ha belenézek akár Molnár Piroska, Lázár Kati, Takács Kati, Kulka János, László Zsolt vagy Kovács Zsolt szemébe, máris a helyzetben vagyok, és minden másról megfeledkezem. László Zsolttal már százszor előadtuk A szív hídjait. Nekem megunhatatlan. Finoman beleszövi aznapi érzéseit is, ami nem azt jelenti, hogy ha épp borús a hangulata, rosszkedvű a szerepben is, nem, ő mindig jól játszik, csak picit mindig más. Ilyen Kovács Zsolt is a kaposvári színházban. Rejtőzködő, szemérmes színész, ezzel engem is megigéz, amikor együtt játsszunk, most például a Shakespeare királynőjében. De olyan is van, hogy rákészülök, ma este aztán csodát művelek, és mégsem megy, hiába gyűröm a lelkemet, agyamat, testemet, nem tudom uralni magam. Kell az a szemernyi bizonytalanság, hogy összhangba kerülnek-e a dolgok este, vajon tudok-e úgy koncentrálni, hogy mindent értsek, lássak, észrevegyek, meghalljak, megérezzek a színpadon, s közben vajon elég színesen vagyok-e jelen – szóval ettől az örök bizonytalanságtól nem válik unalmassá a pályám.

– Erről szól a Bizonytalanság című dala is a Majdnem valaki című lemezen, hogy gyötri és kínozza a bizonytalanság, ám azért inspirálja is.

– Ez a költő zsenialitása. Merthogy sosem meséltem erről Bereményi Gézának, a dalszövegírónak. Épp az érdekelt, neki mi ugrik be velem kapcsolatban. Ezért nem kérek szerepet sem.

– Pedig megtehetné.

– Meg. És már többször próbáltak is rávenni, mondjam meg, mit szeretnék játszani, megkönnyíteném a színház dolgát. De nem akarok rendelni. Kíváncsi vagyok, kit látnak belém, melyik szerepet.

– Melyiket látja most önben Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház direktora?

– A szerb Branislav Nušić vígjátékában, A miniszter feleségében a címszerepet osztotta rám az új évadban. Aztán ő maga ismét megrendezi a Bánk bánt, Gertrúd leszek benne. Az ember tragédiáját a nyolcvanas évek elején megúsztam a Nemzetiben: amikor közölték velem, Évát kellene játszanom, fontolgattam, hogy inkább felmondok. Jókor szerződtettek onnan a Katona József Színházhoz.

– Ha valami nem tetszene önnek, ma is távozna a Nemzetiből?

– Azt hiszem, igen. Sosem színházakhoz vagy igazgatókhoz kötődöm, hanem izgalmas alkotókhoz, színészekhez, rendezőkhöz, dramaturgokhoz, írókhoz. Akik hol itt jönnek össze, hol ott. A Nemzeti társulatában jelenleg is vannak tehetséges emberek. Ha nem lennének, nem tartanék ki. Nyilván Vidnyánszky Attilának is voltak szakmai tévedései, de azért jó lenne nem elfelejteni, hogy az előző igazgató, Alföldi Róbert első két évében nagy bukások is voltak. Mert egy társulatnak össze kell érnie, komoly utakat bejárnia, és ez nem megy varázsütésre, sem parancsszóra. Ezt sokszor megtapasztaltam, ezért sem vagyok már annyira türelmetlen.