Egy asztalnál ülünk - A NATO-hoz akkreditált brüsszeli magyar nagykövettel beszélgettünk

– A NATO a hidegháború maradványa. Kívülállók számára esetenként elavult szervezetnek tűnik. Kering egy anekdota a szervezet nevének rövidítéséről: Not Action Talking Only, azaz semmi cselekvés, csak beszéd. Meg tudná védeni ez a szervezet a tagjait?

– A kérdésre egy másik közismert anekdotával kezdeném a választ. A NATO-t eredetileg azért hozták létre, hogy az amerikaiakat a II. világháború után bent tartsák Európában, az oroszokat kint tartsák Európából, a németeket pedig lent. Arra született, ha valamelyik tagországát megtámadnák, legyen egy olyan jól szervezett védelmi struktúra, amelyik politikailag és katonailag is képes kezelni a helyzetet. Bár alapvetően védelmi szövetségről van szó, megvannak a katonai képességei ahhoz, hogy egy fegyveres konfliktusban is szerepet vállaljon. A szervezet három alapfunkciója – a kollektív védelem, a partnerségi együttműködés és a békeműveleti részvétel – mindmáig érvényes. Ha megnézzük a XX. század történelmét, az a tanulság szűrhető le, hogy ha az Egyesült Államok jelen van Európában, és szoros politikai, katonai szövetségben együttműködik az országokkal, az biztonságpolitikai szempontból nekünk, európaiaknak is előnyös. Hiszen a világ változik, felmerülhetnek újabb és újabb veszélyek.

– Mint például az ukrán válság, melyre a megoldást csak lassan és nehezen találja meg a világ. 2014- es kezdete óta mintha nem történt volna semmi, a fegyveres konfliktus tovább folytatódik a Donbasz vidékén, még ha a sztori le is került a címlapokról.

– Nyilván nehéz követni az eseményeket, a közvélemény érezheti úgy, hogy ezek ott Brüsszelben nem csinálnak semmit, de ez nem így van. 2014-ben a partnerségi viszonyt felfüggesztettük Oroszországgal. Viszont nyitva hagytuk a politikai dialógus csatornáját, azóta több alkalommal került sor NATO–Oroszország tanácsülésre, ha korlátozottan is, de van párbeszéd. Ez magában hordozza a lehetőségét annak, hogy – ha a helyzet javul – visszatérjünk egy szorosabb együttműködésre. A júliusi varsói csúcson pedig történelmi jelentőségű döntés született: a három balti országba és Lengyelországba NATO-haderőt fogunk telepíteni, rotációs rendszerben. Ha bármilyen probléma lenne a Baltikumban, azonnal tudunk reagálni. Hangsúlyozom azonban, hogy a telepítendő erők korlátozott méretűek és nem rendelkeznek támadó képességekkel.

– Ha már szóba került az idei NATO-csúcs, érdemes megemlíteni egy másik fontos döntést is: a kiberhadviselést – a szárazföldi, légi, vízi és a világűr mellett – ötödik védelmi ággá nyilvánították. Edward Snowden botránya óta mindenki tudja, az adatgyűjtés, lehallgatás nem új keletű. Miért csak mostanra vált ez biztonságpolitikai kérdéssé?

– A szövetségen belül jó ideje dolgozunk a kiberkérdés megoldásán, már korábban létrejött az Új kihívások nevű osztály, amelyhez például az energiabiztonság mellett ez a terület is tartozik. A mostani döntés jelentősége abban áll, hogy a NATO is elismerte, a kibertámadás fegyveres támadásként értelmezhető. Ami azt jelenti, hogy a megtámadott tagállam kérheti a többi szövetséges segítségét, a kollektív védelmi helyzet kinyilvánítását. A kérdés azonban elsősorban nemzeti hatáskörbe tartozik, mindenkinek magának kell gondoskodnia a maga kiberbiztonságáról, a szövetségnek viszont együtt kell megvédenie a saját, közös infrastruktúráját, például a brüsszeli NATO-székházban.

– A délszláv háború idején egy magyar újságíró feltette a kérdést az akkori honvédelmi államtitkárnak: hány katonát tudna kiállítani holnapra? A válasz akkor, jó húsz éve így hangzott: hármat. Mennék én, a titkárom és a sofőröm. Mi a helyzet most, Magyarország hány fővel vesz részt nemzetközi műveletekben?

– Nagyot változott a világ, a magyar honvédség egyrészt kisebb lett, másrészt sokkal hatékonyabb. Ezenkívül Magyarország 1000 fővel vesz részt külföldi békeműveletekben. Afganisztánban, Koszovóban és másutt egy időben végzünk NATO-s, EU-s vagy EBESZ-es feladatokat. Az ország méretéhez képest ez jó szám.

– Retorika szintjén a magyar kormány az Európai Unióval perben-haragban áll. Milyen a viszonyunk a NATO-val?

– Azt kell, hogy mondjam, kiváló. Stabil a kapcsolat, Magyarország elkötelezett, ebben látjuk a védelmünk végső biztosítékát, a vezető pártok mindig is támogatták a tagságunkat, az 1998-as népszavazás nem vált belpolitikai vita tárgyává, és ez azóta is így van. Az EU teljesen más struktúrában működik, van egy nemzetek fölötti része, ahol nélkülünk hoznak döntéseket, a vita tárgyát ez képezi. A NATO viszont egy kormányközi szervezet, ami a tagországok konszenzusán alapul. Ilyen szempontból a kettőt nem lehet összehasonlítani. A NATO-ban addig nem születik döntés, amíg akár a legkisebb tagország is – ez jelen esetben Luxemburg – nemet mond valamire. A szervezetnek sokszor csak a katonai jellegét emelik ki, holott legalább olyan fontos, hogy ez egy politikai érdekegyeztető fórum, mely folyamatos biztonságpolitikai párbeszédet tesz lehetővé, egy rendkívül bizalmas körön belül. Mi, magyarok is ott ülünk az asztalnál, részesei vagyunk a párbeszédnek, a döntéshozatalnak.

– A nemrégiben megtartott Visegrádi Négyek találkozóján a magyar miniszterelnök egy közös uniós hadsereg felállítását szorgalmazta. Mi szükség van egy NATO-val párhuzamos újabb katonai szervezetre?

– Az Európai Unióban már régóta folyik egy közös biztonsági, védelempolitikai és katonai együttműködés, amelynek azonban a pénzügyi forrásai eddig is szűkösek voltak. A britek – az egyik legerősebb, ha nem a legerősebb európai haderő – kiválásával ez tovább apad. Elképzelhető olyan esemény – például a Földközi-tenger védelméről kell gondoskodni a nagy mértékű bevándorlás miatt –, melyben Amerikának nem érdeke a beavatkozás, az európaiak viszont szeretnék, hogy történjen valami. A költségek, és hogy milyen szervezeti egységen belül valósulna meg egy ilyen párhuzamos hadsereg, további egyeztetéseket igényelnek.

– A NATO, ezen belül a költségvetése az Egyesült Államok elnökválasztási kampányában is téma. A republikánus elnökjelölt, Donald Trump nemrégiben azt ecsetelte, hogy kitenné a NATO-ból azokat a tagokat, akik nem teljesítik a befizetéseket. Ez egy újabb légből kapott ötlet az elnökválasztási kampányban, vagy van esetleg erős bázisa ennek a nézetnek a szövetségen belül is?

– A kérdésnek van reális alapja olyan értelemben, hogy az elmúlt években jelentősen megváltoztak a védelmi tehervállalás arányai az európai szövetségesek és az Egyesült Államok között. Vannak, akik az óceán túlpartján potyautasnak tekintik Európát. Ez azt jelenti, hogy az európai tagországok és Kanada által a védelemre fordított kiadások aránya 25 százalékra csökkent, az USA 75 százalékához képest. Nemcsak egyszerű gazdasági kérdés ez, hanem arról is szó van, hogy mennyire vagyunk szolidárisak mi, európaiak. Amerikában a hadászati kiadások politikai vita tárgyát képezik, hiszen el kell magyarázni a választóknak, mi értelme van költeni az adójukból olyan szövetségesekre, akik nem teszik bele a maguk részét a szervezetbe. Szinte napra pontosan a két évvel ezelőtti walesi csúcson az állam- és kormányfők úgy határoztak, hogy elkezdik növelni a védelmi költségvetéseiket. Tíz éven belül a cél az lenne, hogy védelmi feladatokra a GDP két százalékát fordítsuk, aminek húsz százalékát fejlesztésekre kellene költeni. A pozitív folyamat nálunk is beindult, fokozatosan, trendszerűen közelebb kerülünk a kívánt 2 százalékhoz. Nyár elején kormányrendelet született arról, hogy tíz éven keresztül GDP-arányosan 0,1 százalékkal növeljük védelmi kiadásainkat. Igaznak tartom Carl von Clausewitz XIX. századi katonai teoretikus sokat idézett mondását: „Ha békét akarsz, akkor készülj a háborúra!”

– Férfias gondolat, de szerintem ez a világ legalapvetőbb tévedése.

– Lehet, de sok példát tudnék hozni arra, mi történt akkor, amikor egyes országok elhanyagolták a védelmet, és bajba kerültek. Igaz, mások meg azért kezdtek háborút, mert túlságosan is készültek rá. Demokráciák jellemzően nem indítanak háborút. Tény, kell egyfajta éberség.