Szöcskék és szuszogók

„Ma későn jöttek, és ezzel gátolták a szocialista termelést” – olvasom a táblán a feliratot, amely után anno következett a renitensek névsora. Bezzeg a Kurucz Béla szocialista brigád a járműgyáregység legjobb brigádja címet nyerte el 1971-ben!

A fekete-fehér fotográfián büszkén mosolygók nagyszerű teljesítményéről tanúskodik, hogy a vállalt 2000 óra produktív munka helyett 7760-at teljesítettek.

A Csepel Autógyár Nemzeti Vállalatot 1949. november 3-án a Népgazdasági Tanács jegyezte be cégként, amely 2002-ben fejezte be végleg a tevékenységét. Képzeletben a gyár hőskorában járunk, amikor is az 1968-as rekordévben hatezer Csepel teherautó készült – a valóságban a két éve megnyílt, bejelentkezés után ingyen látogatható Gyártmánymúzeumban araszolunk a tárlók előtt, a vörös kötésű 1954. évi népgazdasági tervektől az apró, gyöngybetűs nyilvántartásokig.

Békés György kalauzol, aki 1962-ben 15 évesen mint nyári diákmunkás lépte át a gyár kapuját, aztán innen ment nyugdíjba.

A gépgyártásnak mindezek előtt is komoly hagyományai voltak a Csepel-szigeten: 1928-ban nyitották meg a később Dunai Repülőgépgyárként ismertté vált üzemet.

A szigetszentmiklósi gyártelepen Messerschmidt–210-es gépeket és Daimler Benz 605 típusú motorokat készítettek, amilyeneket a német haderő használt támadó hadműveleteihez.

Nem csoda, hogy a világháború második felében a gyárat a szövetséges haderő két alkalommal bombázta, 1944. nyár végére a termelés szinte teljesen leállt.

Az újjáépítés során hamar kiderült: nincs elég jármű Magyarországon se a szállításhoz, se a közlekedéshez, és akkor még nem beszéltünk a katonaság igényeiről!

Az 1948-ban államosított gyárban új modell fejlesztéséhez kevés volt az idő, ezért az 1944-es (eredetileg a Wehrmachtnak szánt) Steyr D 380-as teherautó benzines és dízelváltozatának gyártási jogát szerezték meg. Hogyan? Az osztrák Steyr művek háborús jóvátételként a Szovjetunió tulajdonába került, a szabadalomért és a gyártási tervdokumentációért államközi megállapodás keretében fizetett a magyar kormány – néhol azt olvasni, hogy valutával, másutt meg azt, hogy élelmiszerrel, zöldséggel-gyümölccsel.

Az első dízelmotor 1949. december 21-én, az első Csepel teherautó 1950. április 4-re (mily figyelmes gesztus, hogy épp „felszabadulásunk” ünnepére!) készült el. Tévedés ne essék: a gyárnak az évtizedek során változott cégtábláján nem egy eltorzult vörös csillag szerepel, hanem a szikrát jelenítették meg! Archív képek őrzik, amint a vállalat első vezérigazgatója, Bíró Ferencné (jellegtelen szürke kosztümjében) illusztris vendégeket kísér. A Szovjetunióban végzett gépészmérnöknőre elsősorban mint nagy tudású és kiváló szervezőképességű vezetőre emlékeznek, nem mint Rákosi Mátyás sógornőjére…

Az üzemszerű sorozatgyártás 1951-ben indult. 1952-ben a tízezredik, '54-ben már a húszezredik jármű gördült le a szalagról – előbbit a Magyar Néphadsereg kapta, utóbbit az árvíz sújtotta hédervári Rózsa Ferenc Termelőszövetkezetnek ajándékozták.

A Gyártmánymúzeum gerincét hat üzemképes tehergépjármű és egy autóbuszalváz adja, emellett járműfőegységek, műszaki leírások, fényképek és makettek egészítik ki a technikatörténeti barangolást. Az itt készült 2-4-6 hengeres Csepelmotorokat buszokba, dömperekbe, terepjárókba, lánctalpasokba és útépítésnél használt kompresszorokba szerelték, miként mezőgazdasági gépekbe, kombájnokba, sőt a csettegőkbe is.

– Azt még a kisiskolások is tudják a matt tábori zöld színéből, hogy ez a Csepel D–344 típusú tehergépjármű katonai célra készült; hiszen ha fényes lenne, a berepülő „gaz imperialisták” könnyen észrevehették volna a rajta megcsillanó fényt – mondja Békés György. Ahogyan a felszerelt infralámpa is árulkodik: a vezető egy különleges szemüveget viselt, így éjjel is lehetett teherkocsival járni és pásztázni mondjuk a határvidéket.

A D–344-est a katonaság körében öszvérnek nevezték: a monstrum mindent vitt, ami ráfért a platóra. A múzeumban álló járműre vegyvédelmi felépítmény került, ez negyven évig állt hadrendben – ilyeneket láttunk a híradásokban pár éve a vörösiszap-katasztrófát követő vegymentesítéskor, fertőtlenítéskor. Katonaviselt férfiak vegyes élményeket őrizhetnek a Szöcskéről: a D(ízel)–130-as vagy B(enzines)–130-as kiváló terepjáró képességgel bírt, merthogy egy 350-es nagy tehergépkocsi monstre kerekeit kapta, a laprugóival együtt – a rajta utazó egyenruhások biztosan nem kaptak vesekövet!

Extrém körülmények között, afrikai expedícióban is kipróbálták az autógyár gépkocsijait, és jól vizsgázott a fifikás magyar elme: a vezetőfülke fölé egy külön lemezt hajlítottak, hogy a nap azt melegítse fel, míg a menetszél átfújt alatta, hűtve a fülkét, vagyis az utasok nem kaptak bent hőgutát. Itt áll még a Kázmér becenévre hallgató D–705-ös nyergesvontató is – Toldi, a D–582.72 típusú darus tehergépkocsi szomszédságában –, hogy ámulatba ejtse a nagyérdeműt, mire képes egy hathengeres, turbófeltöltős „szuszogó” motor!

A Csepel Autógyár a teherautók és motorok gyártása közben/után több termékszerkezet-váltást is túlélt. Például, amikor Magyarország egy KGST-döntés értelmében autóbuszgyártásra szakosodott, a hetvenes évek elejétől autóbusz-padlóvázakat és szervokormányokat készítettek az Ikarusnak, százezres nagyságrendben. (Igaz, előtte is fejlesztettek alvázakat autóbuszokhoz, a legsikeresebb és „legcsepelesebb” 620-as és 630-as típusokból több mint 15 ezret gyártottak 1970-ig.) Az utolsó Csepelmotoros Csepel teherautó 1977-ben gördült le a szalagról.

A legtöbb dolgozót 1976-ban foglalkoztatott a gyár: 10 906 főt. Aztán a nyolcvanas években a vállalat fő vásárlóinak, a székesfehérvári és a mátyásföldi autóbuszgyáraknak súlyos értékesítési gondjai keletkeztek, ami kihatott a Csepel Autógyár működésére is. A világpolitikai változások tovább nehezítettek a helyzeten, a vállalat felszámolása 1992 októberében elkerülhetetlenné vált. A jogutód is hasonló sorsra jutott néhány kínkeserves év után.

Az ÁTI-Sziget Kft. 2002. március 1-jén vette meg a korábbi autógyár 80 hektáros területét, és komplex szolgáltatást nyújtó ipari park fejlesztésébe fogott. Fejős Mihály ügyvezető igazgató – a XX. században itt folyó ipari tevékenység előtt tisztelegve – létrehozta a Csepel Autó Gyártmánymúzeumot. Az épület az ÁTI-Szigeté, a gyűjtemény szakmai hátterét és kezelését a szigetszentmiklósi Városi Könyvtár és Közösségi Ház biztosítja a város önkormányzatának megbízásából, míg a kiállított tárgyak, járművek egy része magángyűjtők birtokában van.

Közéjük tartozik az Alsónémediben élő Végvári Miklós, aki motorokat és sebváltókat kölcsönzött a múzeumnak. A megszállott „csepeles” férfi Csepel-motorok javításával foglalkozik – hűen őrizve annak fakuló-szép emlékét, hogy volt egyszer egy autógyár mifelénk...