Csak vihar ne jöjjön! Felszabadító rúgásnál pedig ügyelni kell, ne találja el Kossuth apánkat

Egy a baj: a játékosnak úgy kell felszabadító rúgást intézni, hogy Kossuth apánkat a labdával el ne találja, mert különben isten le nem mossa róla, hazafiatlan, Habsburg-kedvelő bitang... Vigyáz is mindenki. Áll hát ott Kossuth, szinte rendületlenül – sajnos már nem sokáig, napjai meg vannak számlálva. Ha a nagy „égi rendező” másképpen nem gondolja, kemény fagyok jönnek, kikezdik őt, s akkor Kossuth Lajosnak itt vége lesz.

A mű alkotója, Monostori Ferenc int a traktoroknak, egyéb munkagépeknek: indulhatnak, rombolhatnak, itt már nincs segítség. Míg ki nem felejtjük: Kossuth Lajos apánk itt 55 köbméter homokból készült. A szobor alig több mint kilenc tonna, szerény számítások szerint ez Guinness-rekord. De minden rekord arra ítéltetett, hogy egyszer meg- és ledöntsék. Mielőtt kérdenénk, nem fáj-e ez az alkotónak, a mester fejet ráz: aki homokból alkot, tudja, sikerüljön bármennyire is jól a mű, erre ítéltetett. Alkot mást, a változásban van a lényeg.

Hogy lett Monostori Ferenc szobrász? Kézenfekvő ez, édesapja reklámgrafikus volt, aki a fiát nem riogatta azzal: „fiam, bármi, csak művész ne legyél, az majd’ mindenkinek biztos éhhalál”. Látta, a fiúcska ügyesen fúr, farag, s rajzol is. Szúrósan a szemébe nézett, hogy „fiam, te tudod, mit akarsz, mi ebbe nem szólunk bele, mindenki a maga szerencsétlenségének a kovácsa”. Ezzel nagyjából el is dőlt a pályaválasztás.

Monostori akkor még kajakozott is, jó helyen, erős együttesben Csepelen. Ügyetlennek se mondhatták, egyéniben is állt magyar dobogóra, és négyes csapatban is, márpedig aki ott néha hibáz, hajóból a parton találhatja magát. Ha valaki ügyetlen, nem elég kemény, hamar megkapja a többiektől, „nem lenne baj, ha a legközelebbi edzésre nem jönnél”. Őt viszont szerették. Kajakos szempontból kicsi volt, talán még törékeny is, de roppant elszánt és kitartó. Akkor már a Bokányi Dezső Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába járt. Belátható, a kajakozás és a festés-rajzolás nehezen összeilleszthető. Bár szorgalmat, kitartást mindkettő ad, időigényes mindkettő. Dönteni kellett, s Monostori úgy határozott, ő bizony leginkább szobrász lenne.

Amikor nem vették fel a főiskolára, nem sértődött meg, csak elment szerencsét próbálni. A pénzéből Portugáliáig jutott, Lagosban, egy apró kis településen kerteket gondozott és épített, ráérős idejében sétahajókra árult jegyeket. S jól tette, mert az egyik úton festőállványostul megjelent Mario Miranda (Portugáliában őt meglehetősen sokan szeretik.) Témát keresek, mondta Monostorinak, s mikor a festő megkérdezte a fiútól, maga mivel foglalkozik, azt felelte szerényen, művész lennék magam is. Másnap már Miranda segédjeként dolgozott.

Szobrászathoz ért-e, kérdezte a mester, s Ferenc válaszolt, persze, sokat foglalkoztam vele. S nagyot nem is lódított, próbálkozott előtte már ezzel is, erővel is bírta, ügyetlen sem volt, talán ezért, hogy Sagresbe őt is meghívták egy homokszobrász-fesztiválra. Az első alkalommal zavarta, hogy fényképészek, televíziósok vették minden mozdulatát, s a nézők centiméterről lesték, hogyan dolgozik. Rég volt ez, tíz évnél is régebben, ma már nézhetik, csak egyet kér, munka közben a kezét ne lökögessék, a többi lényegtelen.

Úgy mondja, a homokszobrászat olyan, mint egy utazócirkusz, a világon lehet úgy háromszáz vagy ennél is kevesebb művész, aki ezzel foglalkozik, s akiket fesztiválokra hívnak. Repülőjegy, koszt, szállás, napidíj fizetve. Mindenki mindenkit ismer, a rendező, szervező szól, elmondja, pontosan kitől mit vár. A kajaknak hála neki még tűző napon sem gond a napi 8-10 vagy még több órás faragás. Nem számolja, de Európában már szinte majdnem mindenütt járt. A legnagyobb közös munkájuk: Németországban egy 27 kilométer hosszú várat építettek. Ezt látva nyilván lesz rendező, aki ennél hosszabbat, nagyobbat, szebbet akar, s ha pénze, szponzora is akad rá, nyilván lesz is belőle valami.

Itthon? Hárman vannak összesen, akik ezzel foglalkoznak, pontosabban akik értenek is hozzá. Őket hívják a világban, és itthon sem konkurenciák egymásnak, más ismerősök, más feladatok, más szponzori kör.

Monostori négy éve került Tinnyére. Nagy a kert, százéves a ház; amikor éppen nem farag, kertet, házat csinosít, a szomszédos házból, ha telik rá, műtermet készít. Unatkozni még nem látták.

Mondja, itt előbb Szent István-szobrot faragott. Volt izgalom, tartós lesz-e, nem eleve kidobott pénz az egész, de melléálltak. A homok könnyen alakítható, talán túl könnyen is. Mielőtt kezdene, építkezésen használt ipari döngölőkkel tömörítik. Két-három nap múlva kész is, akkor egyszerű kőművesszerszámokkal nekiáll, farag, simít, alakít, s közben imádkozik, vihar ne jöjjön.

Kossuthnál volt egy kis baj: a fej nagyjából kész volt, mikor esni kezdett, s egy óra alatt úgy három hónapnyi csapadék esett. Ponyvát borított a fejre, az nem lehet, hogy tíz nap munka kárba vesszen! S az égiek kegyesek voltak, az alapzaton kellett csak javítania. Egyébként ő úgy van vele, ha egy rész kész, vizes alapú ragasztóval lekeni, órák alatt megkeményedik, ha kemény fagy nem jön, bírja a megpróbáltatást. S míg lehet, javítgat, mint Szent Istvánnál. Mikor már rút, s menthetetlen, int, jöhetnek a gépek, rontsák le.

Úgy mondja, van szobor, ami időálló, s van, amit gyakran baj ér. Mint a szegény Radnótiét, amit Esztergomban faragott: vagy az orra, vagy a füle, vagy az álla sérül, de ő megy, helyreállít.

Miért fájna a szíve ezekért a munkákért, kérdem vissza. Télen jégszobrokat készít, azok sem tartanak az idők végezetéig. „A pillanat művészete ez, s a filmek, a fotók jól megőrzik. Négy fiam van, a legkisebb pár hónapos, a legidősebb nyolcéves lesz. Látják, ahogy dolgozom, s büszkék rám. Terv? Ha lesz pénz, fesztivált szeretnék itthon: jöjjenek művészek a világ minden tájáról, és alkossanak a legismertebb magyarokról. Bartók, Széchenyi, Puskás, Liszt, rájuk gondoltam. Nem az örökkévalóságnak, de a mának és a holnapnak. Aki látta, ötven év múlva is mondhassa, ő azt csodálta, s ha valaki nem hiszi, marad a fotó meg az emlékezet. Elraktározott emléket elvenni nem lehet soha.”