Hideg fej és forró szív - Interjú Medveczky Ádámmal

– Mit cipel az aktatáskájában?

– Nincs benne semmi különös. Kották mellett az idei és a jövő évi határidőnaplóim lapulnak. 2017 nyaráig tele van a noteszem. A napi tennivalókat is bejegyzem, nehogy elfelejtsek valamit. Többségében papírokat hordozok. Engem nem érintett meg a digitális világ, noha tudom, sokban segíti az életünket. Ma már partitúrát is lehet számítógépes kijelzőről használni, de én csak papírformában tudom elképzelni. Így vagyok a könyvvel, az újsággal, a fényképpel is. Hetvenévesen tanultam meg mobilozni; amint látja, gyengébb képességűeknek való készülékem van.

– Lehet apró technikai trükköket becsempészni a komolyzenébe, nem szentségtörés az, ha egy operát modernizál a rendező, de az alapok nem változhatnak. Jól gondolom?

– Egyetértek önnel. Azért az operarendezésnél álljunk meg egy kicsit, mert számomra fájdalmas, ami történik. Jó ötven éve kezdődött a darabok színpadi átfogalmazása. Addig nincs is semmi baj vele, amíg nem változik a cselekmény vagy a szereplők egymáshoz való viszonya, de amikor mindent a feje tetejére állítanak, más történik a színpadon, mint a zenében, azt nem tudom tolerálni. Az hamisítás. Kialakultak tradicionális előadások is, például kihagynak egy jelenetet vagy rövidítenek rajta. Erre Otto Klemperer azt mondta, hogy a „tradíció csak slamposság”. Igazat adok a mesternek. Még mielőtt bárki azt gondolná, csak az avítt rendezéseket szeretem, gyorsan leszögezem, magam is vettem részt modern produkciókban.

– A karmesternek minden hanghoz ragaszkodnia kell?

– Természetesen, betéve tudnia kell a partitúrát. A próbákon ezt kell megkövetelnie. Vezénylés közben már nem az apró részletek, a szólamok dominálnak, hanem az általános kifejezettség, az összefogottság és a szuggesztív irányítás. A karmesternek a tempóban és a dinamikában olykor van némi szabadsága, nagyon kis eltéréssel a saját ízlése szerint változtathat rajtuk.

– Úgy gondolom, a lendület és a szenvedély nélkülözhetetlen.

– Ezek is kellenek, de a szakmai tudás és a fegyelem fontosabb. Erdélyi Miklós néhai kollégám mondta: a karmesterséghez hideg fej és forró szív szükséges. Ám a legmagasabb hőfokú emelkedettségben is működnie kell a kontrollnak. Nem szabad, hogy elvigyen a hevület, a dirigensnek kötelessége megtartania a ritmikus egység alapjait.

– Mindig mindent elvállal?

– Soha nem utasítok vissza felkérést, csak akkor, ha ütközik egy másik koncerttel. Nem vagyok válogatós, vegyes koszton élek, ahogyan azt a legendás rendező, Nádasdy Kálmán is mondta. Persze nem minden mű tetszik egyformán, a kortárs zenével kapcsolatban is vannak észrevételeim, de az élet nem kívánságműsor. A műsortól függ, mennyit készülök egy produkcióra. Ha olyan hagyományos darabokat vezénylek, amelyek régóta a tarsolyomban vannak, azokkal két-három hétig foglalkozom. Ami pedig újdonság számomra, ahhoz legalább fél évvel előtte hozzákezdek. A közeljövőben Budapesten, Miskolcon és Székesfehérváron láthat a közönség. Belföldi munkásnak tartom magam. Több mint tíz évig voltam a Győri Filharmonikusok első karmestere. Néha-néha eljutok külföldre is, de nem kapaszkodom impresszáriók, ügynökök után.

– Ha kiírják a nevét a plakátra, biztos a telt ház?

– Eszembe sem jutott a siker ilyesfajta felmérése. Nekem az elég, hogy egy remek zenekarral jó koncertet adhatok. Persze jólesik az elismerés is, hála istennek volt benne részem bőven.

– Szinte percenként köszönnek, intenek önnek itt, a Zeneakadémia büféjében, ahol beszélgetünk. Láthatóan mindenki ismeri.

– Negyvenkét éve tanítok a főiskolán (most már egyetem), rengeteg sikeres növendékkel büszkélkedhetem. Jelenleg a karmester szakon a saját mesterségemet tanítom, az ének tanszakon pedig operaénekes-jelölteknek szerepgyakorlatot. Egyik sem könnyű. A vezénylés olyan tevékenység, ami hang nélkül történik, mindazonáltal hangot vált ki. A technikai részletekkel ellentétben a kisugárzás, a kifejezés erőssége, a karakter nem tanítható, erre születni kell, vagy jó esetben rá lehet vezetni a hallgatókat.
 
– Hadd térjek vissza még a népszerűség kérdésére. Ön az 1974-es I. Nemzetközi Karmesterversenyen futott be, ahol a japán Kobayashi Ken-Ichiro (magyarosan Kobajasi Kenicsiró) lett a győztes. Nem bántotta a második hely?

– Soha nem zavart. Kicsit cinikusan mondva: másodiknak lenni azért jó, mert nem kell olyan mértékben igazolni az elvárásokat, mint a győztesnek. Kobayashi méltán nyert akkor, nagyszerű karmester, rendszeresen visszajár hozzánk. Egyébként nekem a népszerű helyett sokkal kifejezőbb az ismert kifejezés. Nem szoktam figyelni, hogy felismernek-e a villamoson, de ha valaki mégis megszólít, szerencsére kedves szavakkal illet. Érzem az emberek szeretetét.

– Sőt, az utóbbi időkben számos szakmai elismerést is kapott!

– 2011-ben vehettem át a Kossuth-díjat, de amint hallottam, az 1990-es évektől kezdve többször is felterjesztettek. Mindig kihúzták a nevem a listáról, vagy megfúrták a jelölésemet... Előtte nem sokkal, 2008-ban megkaptam az alternatív Kossuth-díjat, amit nemzeti érzelmű értelmiségiek ítéltek oda azoknak a művészeknek, akiknél az életművet, és nem a politikai hovatartozást jutalmazták. Most igencsak meglepődtem, hogy jelöltek a Prima Primissima-díjra, már ezt is sikernek könyvelem el.

– Az egyértelmű volt, hogy belép a Magyar Művészeti Akadémia tagjai sorába?

– Megtiszteltetés a legnagyobb írók, képzőművészek, színészek, muzsikusok közt lenni. Szívesen járok oda koncertekre, kiállításokra, előadásokra; magam is vállalok szerepléseket, eddig négy koncertet vezényeltem a szervezésükben.

– Ma is nyíltan vállalja politikai nézeteit?

– Amikor felkért erre az interjúra, rákérdeztem, hogy ugye, nem erről fogunk beszélgetni. Vállalom a jobboldaliságot, semmiféle hátrányt nem szenvedtem a pártállásom miatt, de ma már átszűröm magamon, amit mondok, de azt is, amiről hallgatok. Sok minden befolyásolta a gondolkodásomat. Például az a polgári értékrend, amit odahaza láttam. Édesapámat a háború után elvitték az oroszok málenkij robotra, az életével fizetett érte. Gyerekfejjel, tizenöt évesen éltem át az 1956-os forradalmat, minden órája előttem van ma is. Vallásosan neveltek, templomba, hittanra jártam. Igazából tizennyolc esztendős koromban talált rám Isten. Azóta is állandó kapaszkodóm. Segít kijutni a szakmai vagy emberi hullámvölgyekből.

– Nehéz elhinni, hogy volt gödörben!

– Pedig voltam. Mindjárt az elején, a karmesterverseny után. Túlterheltem magam. Mindent el kellett vállalnom, egyszerűen nem tehettem meg, hogy nemet mondok. Sokat kínlódtam emiatt, időbe tellett, míg eljutottam oda, hogy mindennek a jó oldalát nézzem. Aztán a rendszerváltás engem is megváltoztatott. Az emberek többségéhez hasonlóan elvesztettem a kontrollt, azt hittem, mindent szabad. Bizonytalan lettem szakmailag és az emberi érzések tekintetében is – szerencsére nem tartott sokáig. Kineveztek zenei igazgatónak, de hamar rájöttem, hogy a támogatói elvárásokat és a jó cselekedeteket nehéz közös nevezőre hozni. Az egyik állami cég konkrétan azt akarta, hogy újítsam meg a zenekart, első lépésként rúgjak ki 20-25 muzsikust. Erre nem voltam képes, inkább leköszöntem.

– Ezzel szemben több kellemes emléket őriz?

– Fantasztikus nagyságokkal, világklasszisokkal hozott össze a sors. Az Állami Hangversenyzenekarba 1960-ban kerültem be. Üstdobosként kezdtem, sokan a szilveszteri tévés himnuszokból emlékeznek rám. Ferencsik János volt a karmesterünk. Zenei hozzáállásán túl belém ivódtak a mondatai, a gesztusai is. Mindmáig sokat gondolok rá. Nem akarom utánozni, de önkéntelenül hasznosítom a tőle tanultakat. Liszt Ferenc mondását is szem előtt tartom: egy művész ne úgy álljon a közönsége elé, mint vádlott a bírái elé, hanem mint pap a gyülekezete elé. És ehhez a zene iránti alázatnak is társulnia kell.

– Mit árul el a magánéletéről?

– Öt gyermekem van, eddig tíz unokával ajándékoztak meg. Az egyik négyéves korában azt mondta: „Annak kell örülni, ami van!” Nem tudom, honnan vette, de bölcs gondolat. Ehhez tartom magam.