Örökké romlatlanul - Szent Bernadett a legszebb

„Az oszlás legcsekélyebb jele sem volt tapasztalható, az idő nem hagyott rajta nyomot, úgy látszott, mintha aludna” – emlékezett egy szemtanú a tapasztalatáról, amit a franciaországi Nevers kolostorának temetőjében szerzett 1909-ben. Egyházi méltóságok és két orvos jelenlétében ekkor nyitották ki Bernadette Soubirous sírját. Ő az a Bernadette, akit a világ az 1858-as lourdes-i Mária-jelenésekkel köt össze. A fiatal pásztorlány ezt követően hamarosan kolostorba vonult, ahol 35 éves korában meghalt. Harminc évvel később, boldoggá avatási eljárása során hantolták ki először. A jelenlévők ekkor szembesültek a csodával: a teste nem bomlott el, viszont – és így még nagyobb a kontraszt – kezében a rózsafüzér megrozsdásodott. Többen megjegyezték, hogy Bernadette bőre a szemük láttára elsötétedett. A korabeli sajtó egy része kételkedett abban, hogy csodával volna dolgunk: arról cikkeztek, hogy Bernadette-et a püspöke balzsamoztatta be közvetlenül a halálát követően.

Akármi történt is, a koporsót még kétszer nyitották meg: 1919-ben és 1925-ben. Változást ekkor sem észleltek. Bernadette-et boldoggá avatták, s testét üvegkoporsóba helyezték a kolostor templomában, ahová azóta milliók zarándokoltak el. A kifejezetten szép arcon a feketedés jelei nem mutatkoznak, ugyanis azt – akárcsak a testből szintén látható kezeket – viasszal vonták be.

Nem Bernadette az egyetlen épen maradt egyházi szent. Joan Caroll Cruz karmelita nővér 1977-ben megjelent könyvében 102 olyan esetet ír le, amely során a meghalt szent, boldog vagy tiszteletre méltó teste nem bomlott el a halála után – sokszor évtizedekig, évszázadokig.

Közéjük tartozik például a XIII. században élt Szent Zita, a szolgálóleányok védőszentje, vagy a XVII. századi Páli Szent Vince. A szegényeket felkaroló, a lazarista rendet megalapító Vince kalandos élete 1660-ban ért véget. Amikor megindult a boldoggá avatási eljárása, a sírját felnyitották, s a testét romlatlan állapotban találták, amely ma is látható Párizsban. Szent XXIII. János pápa szintén romolhatatlan, üvegkoporsója a Vatikánban található.

De mi is az a romolhatatlanság az egyház tanítása szerint? Röviden fogalmazva: az elhunyt teste ellenáll a természet törvényeinek, vagyis nem enyészik el. Hogy egyébként miért bomlik el a test? Mert a halál beálltával a szervezetben rövid időn belül elszaporodnak azok a baktériumok, amelyek lebontják a szöveteket. Ez egyrészt a test elszíneződésével, másrészt kellemetlen szaghatással jár. Néhány év, évtized múltán pedig már csak a legellenállóbb szövet, a csont marad meg.

Ez a természetes folyamat az egyház tanítása szerint nem minden esetben érvényesül. A legszentebb, leginkább Isten akarata szerint élő keresztények egy részének „jutalma”, hogy testük a haláluk után, de a feltámadásuk előtt is romolhatatlan.

Mi a különbség a múmiák és a romolhatatlan testű szentek között?

Az, hogy míg az előbbiben különböző eljárásokkal tartósítják az elhunyt testét, addig az utóbbiban az egyház tanítása szerint ilyesmi nem történik.

A romolhatatlanságot a hívek csodaként élik meg, s szeretnének maguk is részesülni abban a szentségben, amelyet az elhunyt teste vagy annak egy része hordoz. Ezért egy-egy ilyen sírhely zarándokhellyé is változhat, ahol – ha nem is a romolhatatlan szent testét, de – a koporsóját megérintve maguk is részesülhetnek a szentségből. Egyes egyházi meghatározások még tovább mennek, s nemcsak a test romolhatatlanságáról beszélnek, hanem arról is, hogy kellemes illatot áraszt, meleg marad, nem észlelhető hullamerevség; ha van stigmája, akkor vérzik, sőt a végtagok rituális mozgásokat végeznek. Kérdés azonban, hogy napjainkban hol nyugszik olyan szent, akinek a testén ezek a jelenségek észlelhetőek?