1956-ra emlékezünk - Magukra maradtak

Vidéki emberként magam is megtapasztaltam, milyen volt az élet falun az '50-es években. Az már az én balszerencsém, hogy 1956 őszén „a másik oldalra” kerültem, holott legszívesebben otthon lettem volna. Három évvel azelőtt, 1953. november 10-én vonultam be sorkatonának, s az alapkiképzést követően 1954-ben a kormányőrség állományába helyeztek. 1956. október 22-én, nem sokkal a remélt leszerelés előtt szabadságról kellett visszautaznom a szolgálati helyemre. Ekkor már Budapesten érezhető volt, hogy valami készülődik.

Október 24-én negyedmagammal személygépkocsival szállítottak ki egy objektum őrzésére, az előző szolgálat leváltására. Másnap, 25-én az ebéd kiszállításakor a gépkocsiparancsnok azt a parancsot adta, hogy cseréljük le a kormányőregyenruhánkat, és ahelyett teljesen új rendőrségi egyenruhát adott át.

Pár nap elteltével élelmet már nem szállítottak, így nem volt mit ennünk. Négyünk közül két katonatársunk pesti volt, ők hazamentek, így mi ketten maradtunk. Éheztünk, de hiába hívtuk többször is a szolgálati helyünket, a Parlamentet, nem vette fel senki a telefont. Végre aztán mégiscsak felvette valaki, és rájöttünk, hogy ismeretlen személlyel beszélünk, aki azt sem tudja, kik vagyunk. Elmondtuk, hogy kormányőrként ketten egy objektumot őrzünk, nincs élelmünk, és a parancsnokságunkkal nem tudunk beszélni. Az illető annyit mondott, maradjunk a helyünkön, rövidesen hoznak ennivalót.

Ekkor már sejtettük, hogy kelepcébe kerültünk. Nem sok idő telt el, mikor motorzúgásra lettünk figyelmesek. Egy harckocsi állt meg az objektummal szemben, különböző korú, öltözetű, fegyverzetű emberekkel, férfiakkal és nőkkel. A harckocsi – vélhetően – parancsnoka felszólított bennünket, hogy adjuk meg magunkat, vagy szétlövik az objektumot. Miután a felszólításnak eleget tettünk, a kezünket összekötözve, fegyveres kísérettel az I. Kerületi Rendőrkapitányság épületébe vittek.

Néhány nap múlva a kapitányság egy nagyobb méretű szobájába vezettek, ahol négyen-öten ültek az asztal körül – középen egy főhadnagy, aki 35-40 éves lehetett. Megkérdezte, kik vagyunk és mivel igazoljuk magunkat, mire elmondtam, hogy a kormányőrség sorállományában „objektumőrzési feladatot” láttunk el, és most, november első napjaiban kellene leszerelnünk. Kilétemet igazolni azonban nem tudom, mert a parancsnokom a kormányőr-egyenruhámat az igazolványommal együtt elvette. „Hazugság” – mondta, és intett az ott lévő polgári ruhás személynek: „Adjál neki!” Majd visszavezettek a többi őrizetes közé – hivatásos állományúak is voltak a zárkában –, szerencsére többször nem kísértek kihallgatásra. Vártuk a sorsunkat...

November 5-én aztán egy géppel írt fecnivel szabadjára engedtek bennünket. Az igazolás arról szólt, hogy ettől eddig az I. Kerületi Rendőrkapitányság őrizetében voltunk. Az Alagúton át – emlékszem, teljesen üres volt – eljutottunk a Parlamentig, bízva, hogy majd valahogy rendeződik a sorsunk. Az első éjszakát a Parlament folyosójának szőnyegén töltöttük.

Aztán parancsot kaptunk, hogy védjük a Parlamentet, de hál' Istennek tűzharcba nem kerültünk. A leszerelésre még várni kellett...