Franc, frászkarika, fene, rosseb! Betegségdémonok

Mi fene is a fene? Fekélyt és rákot jelentett a múltban: olyan agresszívnak és pusztítónak találták, mint a fenevadat. A rosseb meg úgy alakult, hogy a régi nyelvformálók „összevarrták” a rossz és a seb szavakat. A nyavalyával és a frászkarikával pedig azt kívánjuk a másiknak, hogy tépázza meg az epilepsziás roham. Ha pedig a francba küldünk valakit, azt óhajtjuk, hogy gyűrje le a szifilisz.

Persze nem csak magyar „nyelvi tünet”, hogy betegségneveket, megfosztva a tudós latin közlésmódtól, köznapivá tettek a középkorban: – Az orvoslás fejlődése kulturálisan és társadalmilag is meghatározza, ahogyan a testünkről gondolkodunk, ami nyilván befolyásolja a betegségek elnevezését is. Újabban a molekuláris biológia formálja az orvosi szavakat, egykor a hitvilág tette ezt – elemez Kuna Ágnes nyelvész. Nálunk a pogány időkben úgy tartották: a testi bajokat a gonosz szellemek hozzák az emberre. Például a hideglelés azt fejezte ki, hogy a hideg rálel az emberre és a révületig rázza. A tífuszt hagymáznak mondták, mert úgy vélték, egy alvilági betegségdémon kergeti önkívületbe a beteget. Hiedelem volt az is: a kisebb csúszó-mászó állatok a test természetes nyílásain bejutnak a szervezetbe, s ott növekednek, rágnak. Ezért született a torokgyík vagy a pókhas, s így gyűrűzött be a féreg szó is az orvoslás kifejezéstárába.

A kereszténység korában a szerzetesek gyógyítottak, írástudóként másolták az ókor nagy orvosainak munkáit. Idővel az első egyetemeken már medikusokat is oktattak. Magyarországon azonban még a XVII. században is összesen csak száz tanult doktor praktizált. A többséget akkor is a bábák, füvesasszonyok, javasasszonyok, csontkovácsok, foghúzók kezelték. Mária Terézia aztán törvénybe iktatta: csak végzett orvos gyógyíthat. Ettől egyre több lett az orvos – s a boszorkányper is, mivel panaszaival a köznép továbbra is inkább a laikus gyógyítókhoz fordult. Bennük ugyanis jobban bíztak: az ő nyelvüket értették.

A magyar nyelvű orvosi vények az 1600-as évektől terjedtek el, s külön patikaládákban őrizték a receptgyűjteményeket, orvosi könyveket. Nem egyszerűen javallatokat írtak fel a gyógyítók. Pozitív gondolkodásra hangoltak: mi a leghasznosabb a páciensnek, mit tehet saját magáért. Az egész embert nézték.

Tulajdonképpen ezekkel a receptekkel született meg századokkal ezelőtt a magyar orvosi nyelv.