Lehet derűs az alkony - Idős emberek, kiszolgáltatott magány helyett biztonságban

A Mátrában számos állami, egyházi és magánintézmény kínál helyet a nyugdíjasoknak, a vonzerőt a hegység őszi színorgiája csak emeli. Akadt magánotthon, ahol elzárkóztak attól, hogy újságírót fogadjanak, máshol készséggel körbevezettek. „Ide csak befelé vezet út, kifelé már nem” – jegyezte meg a demens, szellemileg leépült nagynénjét látogató hozzátartozó az egyik otthon kapujában. Félve léptem be, üres tekintettel maguk elé bámuló aggok látványára számítva. A nap végére kiderült: leckét vehetnék némelyik nagyitól, hogyan kell bölcsen megöregedni.

„Intézményünkben a kóborlásra hajlamos lakók érdekében biztonsági rendszer működik” – olvasom a Mátrafüred Idősek Otthona ajtaján. Hogyan válasszunk a kínálkozó helyek közül? – erről is faggatom Haraszti Mónikát, az üzemeltető nonprofit kft. szakmai vezetőjét, aki korábban két évtizedig egy állami idősotthont vezetett Vámosgyörkön. Meséli: a hajdani kastélyból kialakított, 10 holdas parkkal körülölelt vámosgyörki intézmény egykor szegényház volt, s története arról is tanúskodik, a paraszti világban miként gondoskodtak az öregekről. Ha szeretetházba vitték az időst, a falu népe ellátta őt élelemmel, az emberek tyúkot, malacot adtak. A világ változik: ma a szülőtartásról jogszabályt kell hozni, holott természetesnek kellene lennie, hogy a generációk felelősséget érezzenek egymás iránt. Igaz, a tapasztalatok szerint a hozzátartozók többnyire vállalják, hogy kiegészítik a gondozási díjat, ha kevés rá a bennlakó nyugdíja.

– A hatalmasra duzzadt adminisztrációs teher miatt már nem jutott időnk az érdemi munkára, épp a lényeg veszett el a gondozásból, vagyis az idős ember személye. A szociális szakma bürokráciával terhelése nem kezeli a problémát sem a lakó, sem a dolgozó szempontjából. A központi hozzájárulás is folyamatosan csökkent – így magyarázza Haraszti Mónika, miért igazolt át az államiból a magánszférába. Úgy gondolja, itt a szakmabelinek még több lehetősége van gondoskodni a lakókról. Nincs e véleménnyel egyedül: a szociális ágazat minimálbérhez közeli összegből élő, leterhelt, kiégett dolgozói közül sokan keresnek új, jobban fizető állást a magánellátásban.

Van várólista a magánotthonban is, de nem kell két-három évet várakozni a bejutásra, mint az önkormányzati vagy állami ellátásban. A gondozási díj persze magasabb a magánszférában: Mátrafüreden például havonta 160 ezer forintot fizetnek a korosak a teljes ellátásért, míg egy állami otthonban kb. havi 100 ezret.

Sokan előítélettel néznek a magánellátókra, mondván, profitéhesek lehetnek vagy hirtelen bezárhatnak. Máig lelnek illegálisan működő helyekre a hatóságok, hírek keringenek zsúfolt, méltatlan körülmények közt tartott öregekről. Az illegális ellátók feketelistáját az interneten teszi közzé a Szociális Hivatal. Fontos a jó választás: az első látogatáskor meg kell bizonyosodni arról, van-e hivatalos engedélye az intézménynek, a gondozási szerződést sem árt tanulmányozni.

– Amikor megszólal egy bizonyos belső hang, akkor érzi az ember, hogy pozitív lelkiségű helyre talált, ahol biztonságban tudhatja a szülőjét. Ha a vén diófát kitépik a gyökereitől, megfelelő táptalajt kell biztosítanunk, hogy újra gyökereket ereszthessen, megszokhassa új helyét – ezzel a hasonlattal festi le munkájukat Lukácsné Alexandra, aki korábban önkormányzati intézményben dolgozott, de váltott.

– Azóta kezdem összeszedni magam testileg-lelkileg, mióta itt vagyok. Nincs egy ép szervem, minden betegség utolért – meséli a 69 éves Böbe mama, a mátrafüredi magánotthon legfiatalabb lakója. Azt meséli, a válást és az ideköltözést egy füst alatt zavarta le. Hosszú, nehéz házas éveknek sikerült véget vetnie sárdobálás nélkül, és fellélegzett, amikor végre átvehette az apartmanja kulcsait. Egyedül döntötte el, hogy itt akar élni. Úgy gondolta, egyre elesettebb lesz, és nem akarta terhelni a gyerekeit. Hozta a saját bútorait, konyhát, étkezőt rendezett be, így ha meglátogatják az unokák, főzhet nekik, mint bármelyik nagymama. Hat éve, amikor beköltözött, a 63 évével nagyon nem illett a többiek közé, de az egészségi állapota miatt rászorult a segítségre. Úgy érzi, a függetlenségre szüksége volt, de naponta beszél a gyerekekkel, és a mobilinternet jóvoltából a hegyek közül is tartja velük a kapcsolatot. Az ünnepeket a családdal tölti, szobája falát az unokák képei díszítik.

XXX

– A karokat közelítjük a fülhöz, nagy belégzés, hosszú kilégzés – frissítő délutáni tornát tartanak a Parádi Idősek Otthonában. A tágas, akadálymentes épületet néhány éve emelték, a telket ingyen biztosította az önkormányzat. A lakók az udvarról nézhetik a hegyek sörényét.

– Rimánkodtam a gyerekeimnek, vigyetek el engem valahová. Olyan szép hely a Parádi Idősek Otthona, ott jól elleszek. Dolgoznak a gyerekek, nem figyelhetik minden lépésemet. Attól féltem, ha este összeesek fürdés közben, csak másnap találnak rám – idézi fel Námor Miklósné Mária néni, hogyan került a Mátrába. A 86 éves özvegy félreteszi a járókeretet, s mutatja, könnyebben mozdul a lába, amióta itt tornáztatják. – Csak az nem szokik meg, aki makrancos. Rendesek a nővérek, de nehéz soruk lehet közöttünk. Feledékenyek vagyunk, egy dolgot háromszor is elmondunk, ők meg végighallgatják.

A lakótársam a régi slágereket, operetteket még tudja, de ha megkérdezem, hogy mit ebédelt aznap, arról sejtelme sincs – magyarázza derűsen. Mária néni a feledéstől tartva pedánsan felír mindent a naptárba, mikor lesz ágyhúzás, mikor jön a fodrász. A szobatársával türelmes.

– A Jóisten adott elég erőt nekem, így segítek neki, kikészítem a ruháit. Azért imádkozom, ha megöregedtem is, az agyműködésem rendben legyen.

Sokan rettegtek otthon magukban, itt pedig megnyugszanak – erősíti meg a főnővér, Szőke Éva, aki harminc éve műveli a hivatását. Korábbi helyén, a már bezárt parádfürdői kastélyban 8-10 ágyas szobákban éltek a lakók, ma ez elképzelhetetlen. Éva állítja, ő erre a feladatra született, ha két hétig nem lehet a gondozottai közt, már hiányoznak neki.

Jobbára a hivatástudat meg az összetartó, jó csapat tartja a helyükön a szociális ágazatban dolgozókat. No meg a lakók ragaszkodása: az ápolók, gondozók szerint az időseket megviselné, ha nem láthatnák őket másnap. Az ápolás, gondozás, adott esetben pelenkázás éppúgy a nővérek munkájának része, mint egy kórházban, de az itteni légkört otthonosabbnak érzik. Inkább a fiatalok hagyják el a pályát.

XXX

– A demensek közt akad, aki másnapra elfelejti a nevemet, de ha nem lát, már arról érdeklődik, hogy a „táncosnő” hol marad. Szívesen énekelek, táncolok, mókázok nekik, és ezt megjegyzik. A kolléganőkkel mi is táncra perdülünk, ha rendezvény van, ezzel magunkat is felvidítjuk. Muszáj megtanulni, hogy ne búslakodjunk, hanem örüljünk a jelennek, mert nem tudhatjuk, mit hoz a holnap. Egyszer talán mi is egy ilyen helyen kötünk ki. Aki húzódozik, azt bátorítjuk és bevezetjük a társaságba – magyarázza az egri műszakvezető nővér, Mata Tiborné Ili.

Korábban már dolgozott e házban, amely akkor gyereksírástól volt hangos, mert csecsemőotthon működött benne. Akad itt 102 éves lakó is, de e falak közt az elmúlással, gyásszal is óhatatlanul szembesülnek.

Közösen mégis könnyebb mindezt megélni. „Olyan nagy születésnapi partit akarok, amilyen a többieknek volt” – jelentette ki egy 90 éves bácsi. Ezen a saját fia meglepődött, mert visszahúzódó embernek ismerte az édesapját, nem nótás kedvűnek.

– A biztonság szól leginkább az állami otthonok mellett, ezek ugyanis nem szoktak csak úgy megszűnni – mondja Farkasné Minczér Éva, az Egri Idősek Otthona vezetője. – A lakók 2008 óta egyre korosabbak, mert elsősorban azokat vehetjük ellátásba, akik napi négy óránál több gondozásra szorulnak, vagy elmúltak 80 évesek, és egyedül élnek. Ez azt szolgálja, hogy valóban a leginkább rászorultak kerüljenek be a bennlakásos intézményekbe a megyéből.

Eger igen kedvelt, százan várakoznak rá, hogy bejuthassanak, de korábban többszöröse is volt e szám.

Minden lakó maga írja alá a kérelmét, de miután az új lakó beköltözött, hónapokat kell hagyni neki az alkalmazkodásra – egy ekkora váltás mindenkit megterhel.

Szerencsére a lakók kilenctizedét itt sem hagyják magára a hozzátartozói.

Az előgondozás során meglátogatják az időst a lakásában, s bizony előfordul, hogy valaki jobb körülmények közé kerül az otthonban, mint ahol korábban élt. Fűtés, naponta ötszöri étkezés, programok, sokan ma már ezt is megbecsülik.

– Tegnap megjegyezte a pedikűrösnő, hogy azért szeret ebbe a szobába jönni, mert itt mindig nevetünk – meséli a lakótársak egyike. Mindhárom idős hölgy letagadhatna egy évtizedet, az arcuk kisimult. Aki rég ismeri őket, állítja, amióta beköltöztek, nem öregszenek. Itt valahogy megállt az idő. Az asztalon púder, abból se árt egy leheletnyi, egy csöppnyi rúzs is felkerül, ha rendezvény van. Holnap borkóstolóra hivatalosak az ebédlőbe, az alkoholból egy ujjnyit kortyolhatnak, de az ízeket, zamatokat így is élvezhetik. Sok lakó már napokkal korábban kikészíti az ünneplőjét, amit magára ölt.

– A kórházi rehabról hoztak ide 2010. február 18-án – emlékszik a pontos dátumra dr. Balogh Lajosné Erzsike. Beruházási osztályvezetőként a számok világában élt, s 88 éve dacára sem felejtett. Amikor lábadozott, a lányai kérdezték, hogy hazavigyék-e vagy ide, s ő az utóbbit választotta, nem tudta volna egyedül ellátni magát. Nem bánta meg a döntését. – Olyanok vagyunk, mint a testvérek, még egyenblúzunk is van – szól, és húzza ki a szekrényből a piros-fekete-fehér mintás, vidám darabot.

– Hány éve él itt? – fordulok a szoba másik lakójához.

– Marika, hány éve is lakom itt? – kér segítséget az ágyszomszédjától Hetesy Ferencné Anci néni. Lassan öt esztendeje él a házban, most 95 éves. Fiatalon nővérként dolgozott az egri hadikórházban, aztán Németországba vetette a sors, ott született a fia is, erről hosszasan mesélne. Itt remekül érzi magát. – Marika, ugye, olyan, mintha testvérek volnánk? – kér ismét megerősítést.

– Szólíthat Marikának, hátha azzal fiatalodom – mutatkozik be a harmadik lakó, a 89 éves Madarászi Károlyné, aki élete java részét Szentendrén élte. Nemrég érkezett vissza a kórházból, s bár csak egy napot töltött benn, az is soknak tűnt. – Nem akarok őszinte lenni. Nem szeretnék ugyanis rosszat mondani az ottani nővérekről – felel somolyogva. Bölcsen elhallgatja hát a nem túl derűs kórházi élményeit. Csendesen megjegyzi: – Egy biztos, alig vártam már, hogy hazajöhessek végre, ehhez a két csajhoz.


PALÁGYI EDIT
RIPORTJA

KÁLLAI MÁRTON
FELVÉTELEI