Nem remélnek semmit az államtól

Nagydobrony a legnagyobb magyar község Kárpátalján, ahol teljesen úgy érezheti magát az ember, mint otthon, Magyarországon. Mindenki magyarul beszél, az utakon sok a magyar rendszámú autó, és a piacon árult szalonna is magyar módon füstölődött – csak azok a borzalmas utak ne lennének! A község főutcája a Csap és Munkács közti főútvonal egy szakasza is egyben, lépten-nyomon akkora gödrökkel, amelyekbe egy kutya is vígan lefialhat. A többi autós példáját követve mi is óvatosan kerülgetjük a tengelytörő butykákat, majd csak az egyik nemrég leaszfaltozott mellékutcában gyorsítunk.

Amikor meglátunk egy seprűvel integető nénikét, lelassítunk. Hogy miért haragszik ránk a cirokseprűjével bosszúsan fenyegetőző helybéli, fogalmunk sincs, hiszen most járunk itt életünkben először. Szerintünk kalauzunkra, Popka Jánosra orrolhat valamiért – egy hatezer lelkes települést nem lehet úgy vezetni, hogy az ember akaratán kívül is meg ne sértse valakinek az érdekeit –, de a polgármester úgy véli, inkább minket akart lenyakazni seprűjével, mert túl gyorsan mentünk.

– Új világ van már Dobronyban. Úgy vigyáznak az új utakra az emberek, mintha a sajátjuk lenne. Ámbár, ha jól belegondolok – tűnődik el Popka János –, igazuk is van, azok az utak az övék. Hiszen ők építették.

Az egész Ukrajnát felrázó nagy útépítő akció augusztusban indult, de a kezdetek tavaszig nyúlnak vissza. Akkor szerveztek a faluban Magyarnak maradni a szülőföldön címmel egy nagy konferenciát, ott merült fel először az útépítés gondolata. A gondolatot a Nagydobrony Régió Megújulásáért elnevezésű civil szervezet vezetésével hamarosan követték a tettek, s mindezt a magyarországi Magyar Kistelepülések Megújulásáért civil közösség hárommillió forinttal támogatta.

Ez persze nem nagy pénz, az anyaországban ebből száz méter bicikliutat se lehetne elkészíteni. Itt viszont hat olyan utcát borítottak be első osztályú aszfalttal, amelyek rendbetételére – Ukrajna helyzetét ismerve – legalább annyi időt kellett volna várni, mint amennyi a megépítésük óta eltelt: körülbelül fél évszázadot.

A község ma harmincnyolc utcát számol, nagy többségük a hatvanas-hetvenes években épült. A már meglévő Alvég és Felvég mellett többek között olyan nevű utcákba költöztek az emberek, mint az Októberi forradalom, a Szovjet Hadsereg, a Komszomol, a Győzelem, a Dicsőség, a Csapajev, az Internacionalista, a Micsurin, de nyílt olyan utca is, amelyik a „Szovjetunió megalakulásának ötvenedik évfordulója” nevet kapta...

Mi most a Petőfi utcában kocsikázunk, ahol az útépítést követően a legnagyobb dáridót csapták. Természetesen szigorúan saját zsebből, mert az adományozók szabtak két feltételt: a pénzeket csak anyagköltségre lehet fordítani, s minden beszerzést, munkafázist nyilvánossá kell tenni. A dobronyiak nyílt kártyákkal játszottak, az utolsó fillérig elszámoltak mindennel. Az említett helyi szervezet vezetője, Nagy Ferenc többek között ilyen beszámolókat tett közzé az interneten: „Elkészült a Kistemető utca bekötő szakaszának aszfaltozása. Jóleső érzés volt látni a hozzáértést és a minél jobb minőségre való törekvést. A gondos tervezésnek és az ezt kísérő összefogásnak köszönhetően már most kijelenthető, a Kistemető utca Nagydobrony legszebb utcája lett! A civil szervezetnek ehhez a munkához mindössze az aszfalt árával és a fuvar költségével kellett hozzájárulnia. Minden mást az utca lakói önerőből végeztek el!
Költségek:
Aszfalt 30 tonna – 39 000 hrivnya. Fuvarköltség 4900 hrivnya. Az utca lakóinak önrésze 25 770 hrivnya. A 115 méteres utcaszakaszt 134,7 hr/m² áron sikerült kemény burkolattal ellátni.
De a lakók evvel még nem elégedtek meg! Járdát öntöttek betonból! Ennek a költsége újabb 11 750 hrivnya. Így a megvalósított beruházás összköltsége meghaladta a 80 ezer hrivnyát.”

A Petőfi utcai munkák fő mozgatója Hidi János volt. Az utca derekán lakó autószerelő most épp a szomszédjának segít árkot ásni valami vezetékhez, délután pedig nekifog egy autónak, mert sürgeti az idő. Szép, nagy háza van, az udvar elejét magas, sátorszerűen szétterülő szőlőlugas fedi, hátul pedig hatalmas kukoricacsomó, a sárga csöveket idős szülei suskázzák. Valami elképzelhetetlenül finom édes illat terjeng, a szagos izabellának van hasonló illata. Az is, nagy, hamvas fekete fürtök lógnak a szőlővesszőkön, kiváló bor lesz majd belőle.

Addig is leszakítunk egy-egy kövér fürtöt, s közben azt tudakoljuk, meg lehet-e élni az autószerelésből.
– Meg – feleli a gazda –, mert egyre öregebbek az autók. Új kocsira ugyanis csak keveseknek telik. És ahogy Ukrajna gazdasága kinéz, egy jó darabig még biztosított az autószerelők megélhetése.

Azt már nem kérdezem, hogy honnan viszik hozzá a javítandó kocsikat, de sejtem, hogy a legkevesebbet pont a szülőfalujából. Nagydobrony ugyanis a kivételek közé tartozik, mindig is a jómódjáról volt híres. Pedig a földek itt se jobbak, mint a környékbeli falvaké, de a dobronyi ember kivételesen talpraesett, és talán már túlságosan is munkaszerető. A nyolcórás munkahelye mellett majd’ mindenkire vár egy másik műszak is, mégpedig lent a kertben, a fóliasátrakban. Nagydobrony a kárpátaljai Szentes, sőt itt talán még nagyobb is az egy emberre jutó fóliával borított terület nagysága.

Természetesen vendéglátónk is fóliázik. A szomszédban is szinte mindenki. Kezdik a salátával, aztán jön az újkrumpli, s ha majd az is kimegy, ültetik a paprikát, de az már a szabadban is megterem.

János barátunk édesapja nem lát, de így se tétlenül tengeti a napjait. A hetvenhét éves Hidi Ferencnek egy munkahelyi balesetben gyengült meg a látása, aztán egy betegség is megtámadta a szemét, de mindig talál magának munkát. Ha mást nem, hát lök valami eleséget az aprójószágnak meg az ólban bégető birkáknak. Ő az útépítésben már nem tudott részt venni, tanácsokkal, régi történetekkel azonban segített. Mint nekünk is meséli, 1965-ben, az utca építésének kezdetén Ungból hordták a követ, még korábban pedig kukoricaszárat terítettek le a földre, hogy kisebb legyen a sár.

– A maguk lakodalmakor merre ment a templomba a násznép, hogy ne legyen sáros a cipő?

– Nem volt akkor sár! – feleli a felesége. – Május volt, gyönyörű szép idő. Mint a mostani útépítéskor is. A dobronyiak szerint nagy dolog az út, de legalább olyan fontos a közösségteremtő ereje. Hidi János meséli, hogy volt olyan utcabéli, aki négyezer hrivnyával, mintegy negyvenezer forinttal járult a költségekhez, s volt, aki csak százötvennel, de azt is megbecsülték, mert tudták, hogy az utolsó fillérjeit adta oda az öreg nénike, akinek még ezer hrivnya, vagyis tízezer forint sincs a havi nyugdíja.

Az interneten számtalan bejegyzés tanúskodik e közösségteremtő erőről. Egy Bíró Gábor nevű, ma már másutt élő vállalkozó például így ír: „Nagydobronyban nőttem fel. Része az életemnek. A legszebb emlékeim onnan származnak. Büszke vagyok rá! Sokszor hozom fel a mindennapjaimban, hogy az ottani magyarok példaértékkel bírnak, mert nem egymás ellenében, hanem egymással hoznak létre értéket. A dobronyi közösség egy örök védőháló, mely a megnyugtató otthon érzésével látja el a lakókat. Sok ilyen összefogással más, jobb lenne a világunk! Hogy ne csak szavakkal, de lehetőségeimhez mérten tevőlegesen is hozzájáruljak ezen eszme folytatásához, szeretnék felajánlani 500-500 ezer forintot a 2016–2017-es évek innovációira.”

Vajon mit szóltak ehhez az állami szervek? Mert Magyarországon ahhoz is engedélyt kell kérni, hogy egy facsemetét elültessen az ember, hát még egy útépítéshez!

– Itt se volt azért olyan egyszerű – emlékezik a polgármester. – Itt is elkezdtek kötözködni, még a helyszínre is kiszálltak, de ekkor bevágtam magam a kocsiba, és irány Ungvár. Meg sem álltam a terület kormányzójáig, Gennaggyij Moszkálig, aki egy nagyszerű ember. Ne törődjünk az állami kötözködőkkel, csak csináljuk, ahogy jónak látjuk, mondta. Azóta békén hagynak bennünket.

A falut járva akármerre néz, tornácon száradó piros paprikafüzéreket lát az ember. Hidi Ferenc (ne tévesszen meg senkit a névazonosság, Dobronyban a fél falu Hidi, Szanyi, Molnár meg Balogh) még augusztusban elkezdte az őrlést, mert a fólia alatti termés hamarabb érik, de az igazi szezon az október. Az ő portáján is halomban állnak a dobronyiak paprikával megtömött zsákjai. Naponta egymázsányit őröl, karácsonyig kilencven-száz mázsával számol.

– S mennyi a fizetség? – markolunk bele a zörgősre száradt, apró darabokra tört paprikába.

– Harminchat éve vámot szedek, egy kiló után öt dekát. Nem teszek úgy, mint a régi molnár, aki megkérdezte az inasát: Jani, vettél-e már vámot? Igen. Látta a gazda? Nem. Akkor vegyél megint, hadd lássa.

A paprikamolnár az év más szakában terményt darál, és azon töpreng, mi lesz a falunak a sorsa, ha továbbra is ilyen sokan keresnek külföldön munkát. Az ő unokái, de még a veje is Magyarországon és Csehországban dolgoznak mind, így hiába a nagy ház, a porta kong az ürességtől.

Maradnak persze azért sokan, ifj. Kertész Béla és családja nem menne messzi semmiképp. Nevükhöz illően nagyszerű kertészetet vezetnek, s mint a fiatalasszony mondja, a nyáron Görögországban nyaraltak, de már alig várták, hogy hazajöjjenek. Nem csak a honvágy hajtotta őket. A fóliák miatt is aggódtak, hiszen azokban rengeteg a munka, a faluban viszont alig találni szabad munkást. Sárga, fehér meg bordó virágú krizantémtövek közt lépkedünk, amikor megakad a szemünk egy egészen kicsi fóliasátron. Tele van árvácskával, mindenféle színű törpe bokrokkal.

– A Dani fiunké – nevet az anyuka. – Tizenkét éves, de nem lehetett vele bírni, hogy neki saját fólia kell. A nagyapjával fel is állítottak egyet, így most nagyban gazdálkodik. Nem is baj, hadd tanulja ki a szakmát, úgyis az övé lesz itt egyszer minden.

S mire felnő, talán már minden utcát sima aszfalt borít majd. Biztató, hogy az állami szervek is – talán szégyenükben – elkezdték a támogatások csepegtetését. A járástól nemrég kaptak százezer hrivnyát, és a megyei tanácstól is van egy kilencvenezres ígéretük. De ami a biztos: a dobronyiak saját ereje. Amit egy negyvenötmilliós lélekszámú ország irigykedve csodál.


BALOGH GÉZA
RIPORTJA

CSUTKAI CSABA
FELVÉTELEI