Otthona foglya - Bilincsnek régen örültek ennyire

Büntetés-végrehajtási intézetben vagyunk, a Nagy Ignác utcában, túl a vasajtón, az adategyeztetésen, és a repterekről ismert ellenőrző kapun. László Tamásra várunk, aki ma szabadul. Majdnem. Szabadul, írtuk, pedig úgy pontos: reintegrációs idejét tölti otthon, úgy öt hónapot, így próbálják a társadalomba visszailleszteni. Bokáján árulkodó jeladós bilincs lesz, házát, kertjét öt hónapig naponta két óránál hosszabb időre nem hagyhatja el. De aki napjait zárkában töltötte, már ennek is örül, mint aki megcsípte a lottóötöst.

Jön László Tamás, arcán olyas csodálkozás, mint aki nem hiszi el, ez éppen vele történik. Erre várt, ezt remélte, de mégis olyan meglepő. Melyik lábára kéri, kérdi tőle az őr-informatikus. A jobbra, feleli László, majd fejet csóvál, nem, inkább legyen a bal. És farmernadrágot felhúzva várja, hogy bokájára bilincs kerüljön. Közben hallja, a berendezést mindennap négy órára töltőre kell tenni, s a töltőre vigyázzon, vezeték meg ne törjön, mert a gép, ha lemerül, azonnal jelez, s abból csúnya félreértések keletkezhetnek.

Fürödhet, de gőzbe, szaunába, szoláriumba, nagy hidegbe ne menjen, mert abból kavarodás lehet. Nem terveztem ilyet, mondja a férfi. Átnézi csomagját, s aláírja az iratokat, minden rendben. Még okítást kap, kint mit és hogyan kell használnia. A kapuban napszaknak megfelelőn jó reggelt kíván, itt senki sem adja válaszul, hogy viszontlátásra.

Tárul az ajtó. A férfi sápadt, s volt ugyan levegőn, de ez más, a lába is remeg. Öccse várja ott, Zsolti, összeölelkeznek, jó, hogy látlak! Te jöttél értem? Én és Marika, feleli Zsolti, üres parkolót nem találtunk, az asszony a kocsiban maradt, mintha elakadtunk volna, februárban szül, ha megbukunk, talán őt nem büntetik meg.

Én most „bedohányzom”, mondja László Tamás. Megfogadtam, ha kijutok, egy cigit urasan itt elszívok, ennyi jár. Mélyet slukkol, de öccsét és nejét se kívánja kellemetlen helyzetbe hozni, bennünket pedig váratni, hamar végez. Int, tőle indulhatunk.

Főváros közeli településre megyünk. Csúcsforgalom van, mint mindig, a távolság nem nagy, de két óra múlva jelentkeznie muszáj, ne gondolja senki, hogy szökik, az neki újabb három év büntetést jelentene. Lászlóék házától 50 méterre a boltnál megállunk, kávét rendel, a testvérének is fizet. Vastag vagy, mondja az öccse. Keményen melóztam érte, majd’ 30 ezerrel szabadultam, van pénzem, feleli. A boltos kisasszony mosolyogva mondja: Tomi, ha napközben szükséged van valamire, kiabálj, majd átviszem.

Már a ház előtt vagyunk, apró kutya rohan elénk (Suzy, a család tacskója) és László édesanyja: kisfiam, életem majdnem legboldogabb napja ez. Apádat tegnap hoztuk haza a kórházból, te itthon vagy, de sajnos nagyanyádat kórházba kellett vinni. Hozzánk költözni nem akar, magáról gondoskodni nem tud, senkit nem ismer fel, sorolja, de közben mosolyog, nehogy a fia majdnem szabadulási örömét elrontsa.

Apa hogy van, kérdezi László. Megvan, mondja az asszony. A nappaliban fekszik, a tévé előtt. Nem mondom, hogy nézi, a szeme többnyire csukva van, de ha lekapcsoljuk, rögtön szól, így nem tud pihenni. Túlélőnek hívják a kórházban, húsz éve cukros, volt gond a tüdejével, szívével, az orvosok sem tudják, hány infarktuson van túl, mondták is, innen már nincs tovább. De volt, akkor a gerince mellett találtak tályogot, azt is megműtötték, sikerült.

Tegnap kiengedték. De rajta felejtették, vagy ez az orvosi protokoll, a lepedőt. Kimostam, kivasaltam, visszavittem. Szóltak, nahát, maga törvénytisztelő asszony. Útközben anyut is megnéztem, nem ismert meg, de jó volt látni.
És te, fordul a fiához. Jól vagyok, feleli Tamás.

Az apjához lép. Régen láttalak, mondja az. Igen, feleli László, pedig amikor apja élet s halál között volt, kiengedték hozzá, fogta a kezét, hogy apa, te örökké riogatsz bennünket. Nem volt mindig ilyen a kapcsolat anya és fiú között. Mihelyt látta az anya, aki a falut „fodrászolta” negyven évig, hogy a fia rossz társaságba került, csúnyán él, szólt: szereti őt, de ide ne jöjjön, mit szólnának ehhez az emberek. S a fiú nem jött. Festett, szobát, ajtót mázolt, mint annak előtte, s rákapott a kábítószerre. Partidrogot vett. S ha többet kapott, mint amennyire neki szüksége volt, árult is. Jókedvű lett, örök vidám, s vele még pénzt is keresett.

Börtönben bűnöst hiába keres az ember, mindegyikük azt mondja, ő ártatlan, nem is érti, hogy került ide. László Tamás más, belátja, hülyeséget csinált. Tudta ezt akkor is, amikor tette, s amikor civil ruhás nyomozók jöttek érte s elfogták. Találtak nála 0,36 gramm kábítószert, mérleget és nejlonzacskókat is. Tudta, ha tagad, azzal nem lesz jobb, de másra vallani nem akart. Előzetes letartóztatásba került, három hónapig maradt ideje gondolkodni. Voltak vádlottak hatan, s ő maradt egyedül, elrettentésül kapott is négy év felfüggesztett börtönbüntetést.

Ez azért sok, gondolta. Telt az idő, lett új és megint új tárgyalás, s kapott két év letöltendő börtönbüntetést.

Állampusztára került, ott rögtön lett munkája, a migránsok ellen építhetett szögesdrótot. Jó munka ez, csak nehéz, 60 kiló egy szögesdróttekercs, amit fel kell erősíteni. Hát ő esőben, sárban rakta, s mivel jól dolgozott, a börtönbüntetésből lett enyhébb fogházfokozat, aminek örült. Dolgoztak sokat, etették őket ötször, hogy szuflával bírják, s amikor a kerítés a határon végig ért, ő Soltra került, ahol szintén kerítést raktak – maguknak, nehogy megszökjenek.

Írt kérvényeket, s pártfogolták sokan, ez a házi őrizetes, hivatalosabban reintegrációs megoldás neki is jól lenne. Nem hitte, hogy ő is megkapja. Négy napja, hogy Pestre került.

Sokan voltak egy zárkában, de nem emiatt nem aludt: el sem hitte, hogy bilinccsel a lábán, a házához kötve, de szabadul. Jobb kint, sokkal jobb. Bár tudja, a hajnali kelés sokáig megmarad, megszokta, a börtönben négy óra húszkor kelt, este fél kilenckor lámpaoltás, alvás. Itthon gulyáslevest kért, s lesz hurka is hozzá. Mire vágyik? Megtölti a kádat, s amíg ki nem hűl a víz, ki sem mászik, lemossa a börtönszagot.

Kérvényezte már, itt az utca végén van egy pékség, ott dolgozhasson. Milliós perköltség jött össze, törlesztene. Ha nem sikerül, potyog a levél a fákról, a kert eldurvult, gereblyézhet. Itt tart, mikor az apja szól: fiam, baj történt, lepedőt kéne cserélned. S ő biccent, jövök, apám. Otthon van, végre segíthet, ha baj van. Erről álmodott, erre vágyott.