Próbatétel pengével és hamuval - Balogh Boglárka újabb élménybeszámolója egy különleges népről

Mivel a legtöbb helyen a házakba nincs bevezetve a villany, közvilágításról ne is beszéljünk, így tökéletes sötétségben érkezem meg Kotidóba, az alig 20 ezer főt számláló kisvárosba, ahol Lokwamer Narino, a karamojong törzs egyik tiszteletben álló tagja már vár rám. Másnap reggel korán indulunk a várostól jó egyórányi gyalogútra lévő, hat nádfedeles házikóból álló portára, ahol a karamojong törzs egyik nyolctagú családja él. A szamarakat terelő lány a hátára kötött csecsemőjével már messziről gyanúsan méreget minket, végül felénk bólint: legyetek üdvözölve.

A makulátlanul tiszta udvaron apró, kör alakú, földből készült kunyhók állnak, amelyek fedelét nem rögzítik, így az egész olyan hatást kelt, mintha valami játékos manó egy csúcsos szalmakalapot húzott volna a tetejükbe.

Ha jön egy nagyobb szélvihar, minden gond nélkül lesepri vagy félrebillenti azokat. A kunyhó lakóit láthatóan ez egyáltalán nem zavarja, sebtében készítenek a házra az előre összegyűjtött és halomba rakott gallyakból, zsinegből, szalmából egy újabb kalapot.

XXX

Karamoja, Uganda északi régiója az ország legmarginalizáltabb és a világ egyik legelhagyatottabb területe. Ez ad otthont a szarvasmarha-terelő és állattenyésztő nomádoknak, a karamojongoknak. A törzs férfi tagjai Kalasnyikovval felfegyverzett harcosok, akik nemcsak az ugandai kormány katonáival, hanem a szomszédos kenyai és dél-szudáni népekkel is konfliktusban állnak az állatállomány, a takarmányt biztosító földek, a vízlelőhely és népük túlélése érdekében. A karamojongok hitük szerint isteni jogként birtokolják az összes marhát, beleértve a más etnikumokhoz tartozóakat is. Ráadásul az, hogy egy férfi mennyi jószággal bír, a feleségválasztás és a társadalmi státusz egyik kulcseleme, így mélyítve el még jobban a szomszédos állattenyésztő népek közötti ellentéteket. Bár az ugandai kormány kezdetben megpróbált megegyezni a harcosokkal, és a fegyverek átadása esetén (ami még a hírhedt diktátor, Idi Amin Dada bukása után maradt rájuk) marhákat ígért, a gyenge próbálkozás hamar kudarcba fulladt. Az utóbbi másfél évtizedben több ezer ugandai katona folytatott erőszakos lefegyverzési hadjáratot egész Karamoja-szerte, ami nemegyszer kínzásokkal, brutális gyilkosságokkal, sorozatos eltűnésekkel és ezzel egyetemben az emberi jogok megsértésével is járt.

A kormány 2011-től kezdődően megegyezést kötött a törzzsel, így téve pontot az állatlopások és az állandó etnikai villongások végére, és ma már azon igyekszik, hogy békében induljon el végre a fejlődés ebben a véráztatta régióban. Az erőfeszítések ellenére az illegális fegyverkereskedelmet nagyon nehéz megállítani, hisz Kongó és Dél-Szudán felől újabb és újabb szállítmányok érkeznek. Ráadásul a növekvő aszálynak és a sivatagosodásnak köszönhetően a karamojong nép jövője bizonytalan: sokan a nyüzsgő Kampalában kötnek ki, hogy állattenyésztés és pásztorkodás hiányában kolduljanak.

XXX

Belépve a kör alakban elrendezett házak közé, egy öreg, fogatlan férfi fogad minket, bal kezében faragott, talán 25 centis kisszéket tartva. Lokwamert boldogan megöleli, velem kezet ráz, majd tisztelete kifejezéseként egy jó mélyről jövőt a csuklómra köp, mielőtt bekiabál a házikók közé, hogy vendég érkezett. Kihasználom a körülöttünk támadó mozgolódást, és észrevétlenül a nadrágomba törlöm a kedves fogadtatást. Az öreg előkerít még két kissámlit, a földre mutatva hellyel kínál minket és beszélni kezd.

– Tudja, a fiatal karamojong férfit már születésétől harcosnak nevelik. Először jön a férfivá avatása, aztán az eljegyzési ceremónia. Mit gondol, hogy szereztem magamnak asszonyt? Hát megverekedtem érte! Itt mindenkinek meg kell birkóznia a riválisával azért a lányért, akit feleségül kíván venni. Ha sikerrel jár és megnyeri a küzdelmet, férfinak tekintendő, aki elég erős ahhoz, hogy megvédje és gondozza élete választottját. Az, aki alul marad, elveszíti becsületét, és olyan csoportból kell asszonyt választani magának, ahol nem előírás a birkózás. De ez a szégyen a családommal még nem esett meg, én csak harcosokat nemzettem!

Egy csecsemő valahol felsír, majd egy fiatal lány bújik elő az alacsony ajtók egyike mögül. Ahogy a 16 év körüli lány büszke, egyenes tartással felénk közelít, rögtön felismerem: tegnap este együtt utaztunk a buszon. Arcát különleges, sebekből származó formák díszítik.

XXX

A napjainkban egyre népszerűbbé váló hegtetoválás (scarification) művészete az afrikai természeti népek kultúrájához nyúlik vissza. Az itt élő törzsek tagjai kezdték el testüket bemetszésekkel, hegekkel díszíteni már évszázadokkal ezelőtt, mert bőrük erős pigmentáltsága miatt a természetben fellelhető festékanyagok nem hagytak rajtuk látható nyomokat.

A kezdeti tetoválási rítusokból származó sebek a különböző kezelési technikáknak köszönhetően (például a vágásokba hamut dörzsöltek) a begyógyulásuk után szépen kidomborodtak, felpúposodtak és a sötét bőrön is láthatóvá váltak.

Ez a díszítő művelet sokkal erősebb fájdalommal jár, mint a festékes változat, ezért nagyobb akaraterőt, mentális felkészültséget igényel. Maga a technika egyszerű: az előre felrajzolt területről szó szerint lenyúzzák a hámréteget, az így keletkezett seb elszíneződik, majd a gyógyulás során kiformálódik a végleges minta. A vágások több hétig kellemetlen érzést okoznak, és akár két hónapig is eltarthat, mire teljesen begyógyulnak.

A karamojong törzs a mai napig használja ezt a különleges beavatkozást. Bár az ősi technika a modern világ beáramlásával, a keresztény hitre téréssel és a gyermekek iskoláztatásával lassan halványul, még mindig élnek olyan közösségek, amelyeknek tagjai büszkén viselik testükön a hegeket.

XXX

Mira, a karamojong lány leül nagyapja mellé a porba. Haja teljesen rövidre van vágva, így téve még láthatóbbá a két pofacsonton és a homlokon futó, erősen kidudorodó, kávészemre hasonlító hegeit.

– A mintákat anyám a felnőtté válásom idején választotta ki a törzs ősi jeltárából – emlékszik vissza, és önkéntelenül is megérinti a homlokát díszítő hegeket. – A bonyolult formák elkészítése előtt fakéreggel lesúrolta az arcomat meg a homlokomat, hamu és egy vékony pálca segítségével felrajzolta meghatározott rendben a pontokat, majd egy éles pengével megkezdődött a tízperces beavatkozás. Villámgyors apró vágásokat ejtett rajtam, és tüskével húzta ki a bőrömet. Fájdalomcsillapításként gyökerekből készült port szórt a sebemre. A vér belefolyt a szemembe, alig bírtam kipislogni, a gyógynövény csípte, égette a bőrömet, de nem volt szabad megtörölni az arcomat. A szertartást rezzenéstelenül kellett tűrnöm, hisz a felnőtté avatásunkkor különleges szerepet kap a vágások által okozott fájdalmak elviselése. Tizenkét éves voltam akkor. Be kellett bizonyítanom a törzs többi tagjának, hogy felkészültem az életutamon bekövetkező megpróbáltatásokra. Úgy tartjuk, aki képes vágások százait elviselni, az talpon marad a legnagyobb bajban is, társai számíthatnak erejére, kitartására. Az ájulás határán voltam, de semmit nem tehettem, néma maradtam, és fohászkodtam, hogy hang és könnycsepp nélkül bírjam ki az avatást, ellenkező esetben nem lettem volna méltó a törzs tagjainak megbecsülésére és tiszteletére. Ezek a hegek mindannyiunkat a közösségért megtett próbatételre és saját bátorságunkra, erőnkre emlékeztetnek. Büszke vagyok rá, hogy kiálltam a próbát!

Lokwamer később elmagyarázza, a hegtetoválásnak azért megvannak a hátrányai is.

A törzs nő tagjai legtöbbször fertőtlenítés nélkül használják ugyanazt a pengét több embernél, így sokszorozva meg a Hepatitis-vírus, a vérfertőzés és az AIDS veszélyét is. Ráadásul az iskolás korú gyermekeket, mint Mirát is, nemegyszer éri hátrányos megkülönböztetés, hisz számos társuk szemében a jelek nem mások, mint primitív törzsi maradványok.

Ennek ellenére nem egy család ragaszkodik a hegtetoválásokhoz, hagyományos társadalmi berendezkedésükhöz és nem mindennapi temetkezési szokásaikhoz. Különös módon egyáltalán nem siratják meg szeretteiket, a holttestet sötétedéskor a lakhelyétől nyugat felé úgy 300 lépésnyi távolságra kiviszik a természetbe, fejjel a nyugvó nap irányába fordítva a földön hagyják, és rábízzák a természet általuk hitt elkerülhetetlen rendjére: a vadállatok munkájára.

Miközben mi beszélgetünk, az asszonyok és kislányok egy kék műanyag hordót görgetnek elénk. Mindegyiknek különböző formákba rendeződő hegtetoválás díszíti az arcát, némelyikük különleges frizurát visel: kopaszságuk ellenére frufrut növesztettek, azt befonták és gyöngyökkel díszítették. Tudván, hogy a helyiek a legközelebbi ingoványosból nyerik az ivóvizet, már előre tartok attól, mi vár rám. Amikor a hordót a lábam elé állítják, kíváncsian belenézek. Szagából ítélve valamiféle erjesztett ital lehet, tetején vastag szürkésbarna hab ül. Egy öregasszony nagy lendülettel az alkoholba merít egy kék poharat, körbeforgatja benne, hogy ne csak habot fogjon, majd a túlcsorduló műanyag bögrét a kezembe nyomja.

– Ajono – mondja Lokwamer. – Házilag erjesztett, kölesből készült sör. Ugandában mi emellett beszéljük meg az élet nagy dolgait. Mindenki várakozó szemekkel mered rám. Nincs mit tenni, feléjük emelem a poharamat, egy jót húzok a tejeskávéra emlékeztető, savanyú italból, majd rezzenéstelen arccal lenyelem.