Mesés téli csemege - Ősidők óta él nálunk, mégis spanyol, olasz pótlásra van szükség

Napjainkban örvendetesen javul a szelídgesztenye „sajtója”, amire teljességgel rászolgál. Az idén rendezték meg az I. Gesztenyefesztivált Keszthelyen, a Hévízi úti Kertészeti Centrumban.

De terjedőben a nagymarosi gesztenyés tanösvény híre is, amit végigjárva a gyümölcs kultúrtörténeti értékeiről, az erdő- és vadgazdaságban betöltött szerepéről tájékozódhat a turista. Mert illő tudni, hogy a szelídgesztenye – a korábban hatalmas kiterjedésű tölgyesek elegyfájaként – ősidők óta él a Kárpát- medencében.

Az évszázadok során a tölgyeket kivágták, a 25-30 méter magas, szép, terebélyes koronájú gesztenyefákat azonban meghagyták, így jelentős ligetek, sőt erdők alakultak ki belőlük. A kímélet nem volt véletlen, hiszen a gesztenye jól tárolható, szénhidrátban, ásványi anyagokban gazdag termése gyakran a túlélést jelentette háborús viszonyok között. (Volt idő, mikor a nincstelenek számára külön gesztenyefát jelölt ki az elöljáróság az éhínség ellen.)

Noha nálunk is általánosan kedvelt, a hazai termés a fogyasztói igényeknek csak a tizedét fedezi, a pótlás Olasz- és Spanyolországból érkezik. Márpedig ott, ahol legalább 700 milliméternyi az éves csapadék és nem meszes a talaj, jó eséllyel lenne telepíthető: a somogyi, a zalai, a baranyai, valamint a Nagymaros és Sopron környéki savanyú földek kifejezetten alkalmasak számára.