Történelmi postafordulat

Rocksztár, ünnepelt író, politikus, sztárolt színész – hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy ők is ugyanolyan hétköznapi problémákkal küzdöttek, küzdenek, mint azok az emberek, akiknek nevét nem őrzi a köztudat.

Mindig érdekes pillanat, amikor nemcsak a történelem- vagy irodalomkönyvben olvashatjuk nagy tetteiket, hanem a hétköznapjaikba is betekintést nyerhetünk.

Pár éve indította blogját Shaun Usher. A Letters of Note hamar igen népszerű lett: nem csoda, hisz híres, ismert emberek magán- vagy nyílt leveleit, táviratait, faxait gyűjtötte össze. A blog közkedveltsége után szinte természetes volt, hogy az olvasók könyvbe rendezve is szívesen kézbe vennék a leveleket.

Angliában a tetőfokára hágott a levelek népszerűsége: rendezvénysorozatot indítottak, az üzeneteket elismert színészek olvassák fel. Most itthon is meghallgathatjuk őket.

A Független Színművészetért Alapítvány és Műhely Produkciós Iroda a legjobb magyar színészekkel összefogva eleveníti meg a külföldiek mellett magyar írók, költők, színművészek leveleit. Az ő tolmácsolásukban hallhatjuk többek között magyar és külföldi szerelmesek levélváltását; háborús beszámolókat apák és fiúk között; iskolába írt aggódó sorokat, melyekben anyák érdeklődnek gyermekeik iránt; zenészeknek címzett rajongói leveleket. A Beszélő levelek nyitófesztiválján elhangzott levelekből szemezgettünk.


„Kedves Uram,
Édesapám épp most ért haza vásárról és hozta haza az ön és Mr. Hamlin (Lincoln leendő alelnöke) arcképét” – kezdi levelét a 11 éves Grace Bedell. A kislány a leendő amerikai elnöknek, Abraham Lincolnnak írt 1860 októberében. Miután leszögezi, nagyon szeretné, ha a címzett lenne az USA első embere, sőt apja és bátyjai közül páran rá fognak szavazni, jó tanácsot is ad: „Ha megnövesztené a pofaszakállát, meggyőzném őket (a még hezitáló testvéreket), hogy szavazzanak önre. Jól állna önnek a szakáll, olyan vékony az arca. Az összes hölgy szereti a pofaszakállat, és mind meggyőznék a férjeiket, hogy önre voksoljanak.”


Lincoln, aki 1861-től haláláig, '65-ig volt az Egyesült Államok elnöke, pár hónappal később válaszolt a kislánynak, köszönve a tanácsot, de feltéve a költői kérdést: ha eddig soha sem volt szakálla, nem lenne furcsa épp a kampány közepén megváltoztatni kinézetét? Elnézve az elnök későbbi képeit, Grace levele különös fontosságot kap.

XXX

Egyetlen ember előzhette volna meg a XX. század legvéresebb háborúját. De Hitlert jobb belátásra bírni talán még a legbátrabb embernek sem jutott volna eszébe. Volt azonban valaki, aki az emberiség nevében kérlelte a Führert, még 1939 nyarán, hagyja nagyravágyó terveit, ne borítsa vérbe a világot. Gandhi, aki mára már a békés ellenállás jelképe lett, pár soros levelet küldött Németországba:


„Kedves Barátom,
a barátaim régóta sürgetnek, írjak önnek, az emberiség érdekében. Eddig elutasítottam kérésüket, azt gondolván, szemtelenség lenne levelem. Valami azonban azt súgja, mégis fel kell emelnem a szavam, akár ér valamit, akár nem. Egyértelmű, hogy ma ön az egyetlen ember, aki megakadályozhatja a háború kitörését, ami vademberi szintre süllyesztené az emberiséget. Valóban megéri ez az ár a kitűzött cél elérését, tűnjön az bármilyen értékesnek? Hallgat egy olyan ember szavára, aki határozottan őrizkedik a háborútól, nem is számottevő siker nélkül? Bárhogy is, de számítok bocsánatára, ha levelemmel zavartam önt.
Maradok barátja,
Gandhi”


A baráti megszólítás nem csak formaság – ez Gandhi második leveléből derül ki, amelyet 1940 decemberében írt, ebben már jóval hosszabban próbálja a háború lezárásáról meggyőzni Hitlert. Az indiai ellenállás békés vezetőjének nincsenek ellenségei, csak barátai, vallja ezt ő maga.

Gandhi első levelét a brit hírszerzés fogta el, bár nem valószínű, hogy a Führer válaszra méltatta volna, ha megkapja. Nem tudjuk, a második levél eljutott-e hozzá, az azonban bizonyos, a békéért könyörgő Gandhi tanácsait nem fogadta meg.

XXX

Örkény humorát nem csak novelláiból ismerhetjük, fanyar, utánozhatatlan stílusa leveleiben is visszaköszön. Például azokban, amelyeket jó barátjának, Lipták Gábornak és feleségének, Piroskának, Pulcsikának írt. Az író és felesége szinte „átjáróházat üzemeltettek” Balatonfüreden: örömmel fogadták barátaikat, akik rendszeresen meg is látogatták őket, így szinte állandó vendég volt náluk Örkényen kívül Illyés Gyula, Németh László, Szabó Lőrinc, Déry Tibor és még sok más művész. Gábornak szólt e levél is, 1963-ból.


„Kedves Gábor!
Mind jól vagyunk. Zsuzsi magol, én írok, vagyis írnék, ha menne, de nem megy. Az a furcsa, hogy az irodalomban pont annyi ideig tart remekműveket írni, mint egy remekművet elbaszni. És ugyanannyi meló. Sztálin elvtárs azt mondta, csak az nem csinál hibát, aki nem dolgozik. Lehet, hogy a személyi kultusz ügyében túlzásba esett, de ez a magvas gondolat helytálló. (…) Írj öt szót, de abban minden benne legyen. Pulcsikának, remélem, nem fáj már a derekunk.
Ölel és kézcsók,
Pista"

XXX

Tragikusan fiatalon, mindössze 38 évesen hunyt el a magyar irodalom egyik legnagyobb női alakja, Kaffka Margit. Az író, költő 1918 decemberében halt meg spanyolnáthában, kisfia, a tizenkét éves Lacika másnap követte őt. A kisfiú a járvány kitörte előtt a dévai internátusban tanult, ahonnan azonban nem sokkal haláluk előtt haza kellett jönnie Budapestre, az internátust ugyanis a román megszállás és a spanyolnáthajárvány miatt feloszlatták.

Az iskolába írta leveleit, küldte csomagjait Lacikának az édesanyja. Az idézett levelet mindössze pár hónappal mindkettejük halála előtt adta postára.


„Drága Lacikám!
Nagyobb csomagot feladtam ezelőtt tíz nappal, pontosan tizenkettedikén, s a te tizenhatodikáról keltezett leveledből látom, hogy akkor még nem kaptad meg. Volt benne félfehér kenyér «csemege gyanánt», szilvalekvár, aszalt szilva, dió a menázsból és a festékeid.
(...) Két leveledet megkaptam s az elsőt kivált nagyon élveztem diákos, kedves hangjáért; egész jól kezdesz fogalmazni, pajtikám, de a helyesírásban még csehül állasz. (...)
Hát a háborúnak mikor lesz már vége?
Tán te megálmodod, itt úgyse tud senki semmit, s ha beszélnek, már nem hiszek senkinek. Annyit csalódtam ebben. Azt mondják, most már majd csak kibonyolódik, de csak az Isten tudja. (…) Kívánom, hogy úgy szeressed a háborút, ahogy én szeretem. (...)
Nagyon komolyan tanulj, drága fiam, tudod, hogy csak rajtad mulik, hogy igyekszel figyelni az órákon. Bizony egészen másképpen ünnepel az ember szünidőben is egy jeles tanulót, mint egy rossz elégségest. (…) Az Ervin bácsitól kapott kiskést el ne veszítsd, s vigyázz mindenre, a kabátod el ne hagyd, tudod, hogy kétségbeejt ma az ilyesmi s a fehérneműszekrényt tartsd rendben egy kicsit, ha szeretsz.
Írj sűrűn. Ölel nagyon szerető
Édesanyád
Budapest, 1918. szeptember eleje.”


Válogatta:
Hardi Judit