Csak előre vezet út - A népszerű riporter–énekes testvérpárral beszélgettünk

– Mi lehet az oka, hogy a hírnevük nem kopott meg?

Poór Péter: – Amikor mi bekerültünk a köztudatba, egyetlen magyar televíziós csatorna létezett, ráadásul hétfőn nem volt adás. Aki feltűnt a képernyőn, azt azonnal megkedvelték a nézők. Megtörtént, hogy vasárnap délelőtt elénekeltem a tévében egy fülbemászó táncdalt, és az esti fellépéseimen már követelte a közönség. Ilyen volt a Pókháló van már az ablakon, a Fekete vonat, az Utánam a vízözön, a Piros tulipán és a többi nótám is.

Poór Klára: – Nagyjából ugyanezt mondhatom el a riporterek népszerűségével kapcsolatban is. Persze az ismertség sokban függött attól, hogy milyen műsorokban szerepeltünk. Nekem szerencsém volt, mert konferáltam a táncdalfesztiválokon, feltűntem vasárnap délelőtti ifjúsági adásokban, vasárnap délutáni és esti szórakoztató produkciókban. Sokfelé forgathattam a világban, kalandos utazások találtak meg. Nem bántam ezt a sokszínűséget. Sosem gondoltam, hogy például A Hét című politikai magazin vezetése nem fér össze a könnyedebb műfajokkal. Még énekeltem és táncoltam is az öcsémmel. A televízióvezetés nem ellenezte a „kiruccanásaimat”, hiszen ők is jól tudták, hogy a kétféle szerepkör erősíti egymást.

P. P.: – A szerkesztők kihasználták a népszerűségünket. Ha egymástól nem is annyira távoli, de mégis más-más pályán futottunk, ezért a műsorkészítők érdekesnek tartották, hogy együtt csináljunk valamit. Így kerültünk be az 1966-ban készült Plusz egy fő című adásba, ahol volt egy jelenetünk és előadtunk egy duettet. Aztán felkértek bennünket, hogy írjunk közös számot, ekkor született meg a Régi ház, amit nemcsak a rádió vett fel, hanem lemezre is került. Az Emelem a poharam című dalunkat egy szilveszteri műsorban mutattuk be, majd egy NDK televíziós show-ban is előadhattuk. Néha most is előbányásszák a kívánságműsorok ezeket a régi felvételeinket.

– Megvannak még a régi rajongók?

P. P.: – Természetesen. Sok helyre hívnak fellépni, a közönség együtt énekli velem a régi slágereket, szinte családtagjuknak tartanak. Amikor jártam a világot – Ausztráliában, az Egyesült Államokban és Kanadában is vendégszerepeltem –, mindenhol odajöttek hozzám a kinti magyarok, akik előbb érdeklődtek a nővéremről, mint rólam. Ilyenkor elmeséltem nekik, hogy szenvedélyes lovasként éli a napjait.

P. K.: – Húsz éve nem vagyok képernyőn, de még most is megállítanak az utcán. Nemcsak arra kíváncsiak, mi van velem, hanem az öcsémről is kérdeznek, mikor és hol láthatják őt színpadon. Akik pedig ismerik a lovak iránti vonzalmamat, azok arról faggatnak. Bóni pajtás volt a legkedvesebb lovam, tizenhét évig lovagoltunk együtt. Most már nyugdíjas, így én is abbahagytam. Amúgy sem volna másnak hely a szívemben. Ahogyan Mumust, a macskámat sem pótolhatja senki.

– Hogyan emlékezik vissza a televíziózás hőskorára, az akkori médiavilágra?

P. K.: – A televízió és a rádió maga volt a világ! Ezeket tekinthettük a legfontosabbnak a politikai közéletben. Szerintem manapság nincsenek olyan meghatározó erejű médiumok, mint amilyenek az említettek voltak annak idején. Nem kis felelősséggel járt a munkánk, mindazonáltal finoman megjegyezném, vezettek is bennünket a megfelelő úton. Szükséges volt, de nem elégséges a politikai korrektség, illetve tudni kellett, hogy miről mit mondhat az ember. Sok esetben fontosabb volt a hitelesség, a szakmai kiválóság, mint most. Rengeteg olyan televíziós és rádiós személyiség dolgozik a pályán, akik rosszul beszélik a magyar nyelvet. És akkor a tartalomról még nem is szóltunk.

– Nem bosszankodik ezeken?

P. K.: – Rendkívül toleráns vagyok. Elfogadom, hogy jelenleg más az igény a médiumokkal szemben. Pontosabban fogalmazva: igénytelenség uralja a terepet. A világ fejlődését sem megállítani, sem megmásítani nem lehet. Következésképpen folyamatosan változik a televízió, a rádió, az írott sajtó. Nem szívesen vennék részt egyikben sem. Különben is, húsz évvel ezelőtt meghoztam a döntést, hogy visszavonulok. Megkérdezték ugyan, akarok-e maradni, de én az első adandó alkalommal eljöttem. Őszintén szólva, attól kezdve sosem hiányzott a televíziózás. Teljesen kitöltötte az életem a lovaglás, szakmai rendezvényekre jártam, versenybíróként is tevékenykedtem.

P. P.: – Én is mennyire vártam, hogy nyugdíjas legyek! Azt gondoltam, majd unokázom, olvasok, sétálok, pipázok, összejárok a barátaimmal. Ezzel szemben ki sem látszom a feladatokból. Van egy énekstúdióm, ahol tanítok, és tele a naptáram fellépésekkel. Család? Ha összejövünk, harmincnál többen vagyunk. Első feleségem meghalt. Két fiam és egy lányom van, második feleségemnek két fia. Most várjuk a tizenkettedik unokánkat, és két dédunokával is büszkélkedhetünk.

– Felidéznék pályájuk kezdetét?

P. P.: – Akkoriban tíz fiatalból kilenc táncdalénekes akart lenni. Pedig borzasztó nehéz volt bejutni a televízióba, a rádióba, a hanglemezgyárba, színpadra lépni is csak működési engedéllyel lehetett. Nekem sem volt kikövezett az utam. Mivel Klári zongorázott és elég szép eredményeket ért el, követni akartam a példáját. Nekem nem ment olyan jól, később át is tértem a csellóra, majd a hegedűre. Az iskolai ünnepségeken énekeltem, s valami azt sugallta, ez lesz az én utam. Érettségi előtt komolyabban kezdtem vele foglalkozni, felléptem fiatalok rendezvényein is. Végül eljutottam a legendás operaénekeshez, Németh Annához, lényegében ő készített fel a pályára.

P. K.: – Egyetemista voltam, mikor a Magyar Televízió bemondókat keresett. Máig sem tudom, hogy miért, de felvettek. Egy év után – akkor már közgazdászdiplomával rendelkeztem – a gazdaságpolitikai szerkesztőség vezetője megkérdezte, volna-e kedvem náluk riporterként dolgozni. Elég simán ment minden. Persze meg kellett tanulnom a televíziós szakmát, hogy mást ne mondjak, beszédtechnika- órákra jártam Fischer tanár úrhoz.

P. P.: – Hajlamosak vagyunk a múltat felnagyítani, miközben most is látni értelmes, okos riportereket.

P. K.: – Igaz, a politikai jellegű műsoroknál, híradóknál, aktuális magazinoknál megfelelően képzett szerkesztők, riporterek, műsorvezetők vannak. Néha nézem is őket, de jobban szeretek olvasni, mint tévézni. A szórakoztató műfaj egészen más, ott mindenki lecserélhető. Nem feltétlenül a szakértelem számít, hanem a megfelelő fellépés és bátorság.

– Mi a helyzet a könnyűzenei világban?

P. P.: – Eluralkodtak a tehetségkutatók. Eleinte izgatottan követtem őket, még azt is megjósoltam, ki lesz a győztes. Mára azonban alábbhagyott a lelkesedésem. Egyre gyengébb a felhozatal. Akik igazán jók voltak, azok az első pár évfolyamban felbukkantak, és közülük többen a pályán is tudtak maradni. Ám nem termelődnek olyan gyorsasággal talentumok, mint amilyen sebességet a televíziók diktálnak. A zsűri realitásérzékével is baj van, olyanoktól ájulnak el, akiket én énektanárként tovább sem engednék az élő műsorba.

P. K.: – Újabban az ítészek meghökkentő viselkedése, a látottakra való reagálása a nagyobb produkció. Hallatlan mértékben terjed az amerikai ízlésvilágot ránk erőltető televíziózás, ahol a hatásvadászaton van a hangsúly. A zsűrizés lényege nem a szakmai döntés maga, hanem az, hogy viszonylag ismert emberek bohóckodjanak a versenyzők kárára. Magyarországon ennek nincs hagyománya. Táncdalfesztivál, Ki mit tud?, Riporter kerestetik – mindegyik komoly szakmai próbatétel volt. És hát a táncdalfesztiválokon a dalok versenyeztek, nem pedig az előadók. Aki be tudott futtatni egy számot, az megérdemelte a személyes sikert.

– Meddig tart az énekes népszerűsége?

P. K.: – Bocsásson meg, hadd válaszoljak erre én. Nemrég elmentem az öcsémmel egy vidéki fellépésére. Semmi sem változott: Peti is, a közönség is ugyanolyan intenzív és lelkes volt, mint hajdanán. Ami engem illet: nem vállalok semmi „nekrológszagú” dolgot, számomra csak előre vezet út.

P. P.: – A közönség velem együtt öregszik, talán még jobban is szeretnek, mivel a melodikus slágerzene hiánycikk manapság. És képzelje, az unokáim is fújják a slágereimet, némelyikük kiválóan énekel. Tehát bízhatok az utánpótlásban.